Értekezésünk tárgya Sam Mendes első önálló rendezése, ami máig kikezdhetetlen kultuszfilm, holott a színházi direktorként induló brit alkotó egyebek mellett James Bond megújulásából is alaposan kivette a részét, valamint a gengszterek hőskorának is hatásos krónikása volt. 18 éve mutatták be hazánkban Oscar-esőt hozó Amerikai szépség című filmjét, mely ha mai, hipergyors korunkban készül, és róla okostelefonokra „komponált” ajánlót, kedvcsinálót kéne írnunk, az szerzőnk és egyben a sorozat gazdájának olvasatában így festene.
Sokatmondó előhangot és végül megosztó visszhangot kapott Francis Lawrence új filmje, amiben végre a nagy Jennifer Lawrence-vetkőzés is megtörténik. A színésznő munkásságát bemutató sorozatunk ezennel el is ért a csúcspontjára. Figyelem! A kritika spoilereket tartalmaz, így ha még nem láttad a filmet, jól gondold át, hogy elolvasod-e.
Az irodalomnak és a filmnek vannak bizonyos toposzai, amelyekről – ha írni vagy forgatni akarunk – mindig felmerül a kérdés: miként tudnánk újat mondani egy olyan történetben, amelyet előttünk már legalább százszor elmeséltek? Greta Gerwig első filmjében erre tesz kísérletet; sikeresen, de anélkül, hogy megadná a kérdésre az egyértelmű és örök érvényű választ.
A kommunizmus világszerte 100 millió ember halálát követelte, noha a földi paradicsom víziójával kecsegtette híveit. Mégis mai napig keveset tudunk ezekről a bűnökről, ráadásul legtöbb esetben a tettesek sem nyerték el méltó büntetésüket. Nagy felelősség hárul tehát a témával foglalkozó történészekre és filmesekre, hisz a hiteles ábrázolás bár felkorbácsolhatja az érzelmeket, mégis az őszinte szembenézés tehet leginkább rendet a fejekben.
Szász Attila filmje pedig pontosan erre vállalkozik.
A hatvanas években Elisa Esposito takarítónőként dolgozik egy titkos kutató bázison. A néma takarítónő egyetlen barátja a szomszéd művész, Giles és a munkatársnője, Zelda. Egy napon Elisa felfedezi, hogy a munkahelyén egy furcsa, emberszabású vízi lényen kísérletezek és legyőzhetetlen kíváncsiság ébred benne a teremtmény után. Ez az érdeklődés később szoros érzelmekké alakul át, de a kettejük között szövődő románc felett ott lebeg Damoklész kardja, az intézmény biztonságáért felelős Richard Strickland személyében.
Az idealisztikus elképzelésekben két személy között zajlik a szerelem, külvilág vagy körülmények nélkül. A szerepek minimálisak, egyaránt szeretett és szerető mindkét fél, és ha eléggé erős ez az érzés, akkor végül megvalósul a kapcsolat. Problémák persze mindig lehetnek és vannak is, de ha egy átlagos romcom B-filmet nézünk, a végeredmény az emóciók kiteljesedése, a viszony létrejötte lesz. Ennek viszont semmi életszaga nincs. A szerelem – bár legsematikusabb tekintetben kétoldalú – rettentő meghatározó kontextussal rendelkezik, a két fél családján, identitásán, gondolkodásán, kultúráján, vallásán túl kevésbé monumentális tényezőkig. A Rögtönzött szerelem, avagy a The Big Sick ezeknek a külső elemeknek a története.
Ha életrajzi filmről van szó, akkor igen sok kivételes darabot sorolhatunk fel, melyek híven tükrözik alanyuk életét és munkásságát. Az utóbbi 7 évben láthattuk, ahogyan egy dadogós király visszanyeri méltóságát a népe előtt (A király beszéde, 2010), végigkísérhettük, hogyan robbantja fel Jordan Belfort a tőzsde világát (A Wall Street farkasa, 2013) és lekövethettük a nyugati parti rap-kultúra fenegyerekeinek felemelkedését (Egyenesen Comptonból, 2015). A sporttörténelem jeles képviselői hivatottak bemutatni azt a megannyi vért és verítéket, melyet rááldoztak karrierük beteljesedéséhez. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó élete viszont korántsem tündérmese.
A Marvel Univerzum új filmjének főszereplőjét már láthattuk egy korábbi darabban, azonban hasonlóan Pókemberhez, most ő is önálló, egész estés mozifilmet kapott. Lássuk hát, hogy muzsikál. Azonban mielőtt belekezdenél arra figyelj, hogy az első bekezdés spoilereket tartalmaz. Tehát ha még nem láttad a filmet, akkor bátran kihagyhatod.
Izgalmas és elgondolkodtató science-fiction nem csupán zsillió dolláros büdzséből születhet. Néha elég hozzá egy tehetséges és felkészült alkotógárda. Ebben az esetben ráadásul a rendező nem más, mint a Kritizátor egykori szerzője, Barkovics Alex.
Van valami haszna is a minőségében rohamosan zuhanó (vagy már padlón lévő) politikai meg mindenféle nyilvánosságunknak. Ha a napokban nem robban ki egy kisebbfajta csetepaté arról, hogy Kálomista Gáborék felrakták a YouTube-ra a Kojot c. gyöngyszemet, jó eséllyel nem találkoztam volna a filmmel. Merthogy – csak hogy kellően konspiratív legyek – az alkotást a tavalyi premier óta igencsak megpróbálták ellehetetleníteni: az alkotás szinte semmilyen marketinget nem kapott, a mozikban pedig igyekeztek hamar levenni a műsorról, hogy a mostani feltöltéssel – gazdaságilag legalábbis mindenképp – beadják neki a kegyelemdöfést.
De miért kellett ennyire kicsinálni egy egyébként kiváló magyar filmet? Tényleg olyan sok benne az aktuálpolitikai áthallás? Ezt mindenkinek az egyéni lelkiismeretére bízom, én csak igyekszem – nyilván nem elfogulatlanul -bemutatni az élményeim a filmmel kapcsolatban, valamint hozzácsapni néhány átvittebb reflexiót is.
