Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.
Mit jelent egy gyereknek a családja büszkesége? A primer közösségének támogatása? Képes valaki tovább lépni, ha azok az emberek nem támogatják, akiknek elsőszámúan mögötte kellene állniuk, vagy ez stigmatizálni fogja örök életére? A Pixar legújabb filmje, a Coco pontosan a büszkeség, az önállósodás szüksége, a családhoz való viszony kérdésköreit járja körbe.
Mitől lesz férfi a férfi? Egyáltalán mikortól beszélhetünk valakiről férfiként? Az árvaság férfivé tesz-e minket? Érdemes-e az életet választani a halál helyett, ha társ nélkül marad az ember?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik Politzer Péter első nagyjátékfilmje, a Varsói Filmfesztiválon debütált Férfikor.
Tizenöt éve mutatták be kis hazánkban a fenti remekművet, ami azóta – abszolút méltán – kultuszfilm státuszba került. Eljátszottam a gondolattal, hogy mai, felgyorsult, összezsugorodott világunkban (pontosabban, ha ma született volna eme írás), okos telefonokra „komponálva” hogy nézne ki egy villám-filmkritika. Nagyjából így.
Párizs – Hollywood – Párizs. Jean-Pierre Jeunet eddigi pályája során ezt az utat járta be. Túl a méregerős vizualitású Delicatessenen, a szívbemarkolóan szép Elveszett gyerekek városán és az Alien 4. kissé balul sikerült kitérője után visszatért hazájába, és készített lefegyverzően bájos filmet.
Ryan Gosling születésnapja alkalmából lezárnám a színészportré-sorozatot (az előző részeket itt és itt elolvashatod) a legkiválóbb filmjével és alakításával.
Sok megközelítését láthattuk már a szerelemnek filmen. Láthattunk negatív képű alkotásokat, amikben a romantika egyenlő volt a fájdalommal, az igazságtalansággal, a diszharmóniával. Vannak emellett idealista mozik (a románcról szóló filmek túlnyomó többsége ilyen), amikben az alapvető problémák és konfliktusok ellenére megtalálja a szereplőket az érzelmi túlhevítettség, ami elkerülhetetlen happy endet eredményez. De a katartikus boldogsággal, a frissen létrejött kapcsolattal nincs vége a történetnek, ezt követnie kell a szerelem megőrzésének vagy elvesztésének, a túlélésnek vagy elmúlásnak, a valóságnak. Ez a Blue Valentine
Mikor az istentudja melyik film vetítésén először megláttam a Budapest Noir trailerét, olyanná váltam, mint egy óvodás, akivel épp közlik, hogy ma vidámparkba mennek: pattogtam a széken, a partnerem kezét ráncigáltam a nyál pedig Niagara-vízesésként ömlött a számból. Nagy csodálattal adózom ugyanis mind fővárosunknak, mind a 30-as évek sötét, mégis bohém és dekadens hangulatának. Szóval az igazság az, hogy számomra nem kellett volna túl sokat fölmutatnia a filmnek, hogy teljesen a szerelmévé tegyen. Talán csak a fent említett kettő komponenst: noir hangulatot és Budapestet. Ebben a filmben pedig minden volt, csak ez a kettő nem.
Úgy érzem, a filmkészítők és mi nézők is elfelejtjük néha, hogy a művészet célja nem mindig a tanítás, az üzenetátadás, a gyönyörködtetés – a szórakoztatás is pontosan ilyen fontos és mérvadó funkció, ha igényesen van elkészítve. Ez a feltételes mód viszont rendkívül hangsúlyos, hiszen a szórakoztatás-prioritású alkotások többségében kritikailag nem, vagy csak részben elismertek, egyszerű recepteket dolgoznak fel középszerűen, majd ráfogják a metódusra, hogy „agykikapcsolós mozi gyártása”, és ez valahogy elfogadottá válik. A valóság azonban az, hogy a szórakoztató művészet ugyanannyi belefektetett munkát és igényességet követel meg, mint minden más zsáner.
Talán egy éve bukkant fel az interneten a Thor: Ragnarök logója, ami annak az információnak köszönhetően, hogy az új-zélandi Taika Waititi rendezi a filmet, nem kicsit lepte meg a képregényfilmek rajongóit. Akkor ugyanis még lövésünk se volt, hogy Waititi komolyan gondolja ezt a 80-as évekre hajazó dolgot, vagy csak ugrat minket. Azt mindannyian tudjuk, hogy a Marvel égisze alatt készülő filmek nem gyakran (bár az utóbbi időkben egyre inkább) tudnak újat mutatni. Anno az Amerika Kapitány: A tél katonája volt az, ami kapott egy kémfilmes hátszelet, majd ezt követte a Galaxis őrzői első és második része. Vajon a Ragnarök is követi ezt a sort, vagy inkább beáll a többi szuperhősös alkotás közé?
Steven Spielberg: ezt a nevet valószínűleg azok is jól ismerik, akik nem követik túl nagy figyelemmel a filmművészetet. Spielberg mára popkulturális ikon lett, aki egyet jelent a minőségi tömegszórakoztatással és a klasszikus hollywoodi történetmesélés csúcsával. De vajon mi mozgat igazából egy ilyen korszakalkotó géniuszt? Az HBO új dokumentumfilmje éppen ezt igyekszik megválaszolni miközben átfogó képet nyújt a kamera nagy mágusának pályájáról.
Felvétel…és tessék!
