Luis Buñuel utolsó műve A vágy titokzatos tárgya című film. Többszörösen rétegzett, szimbólumoktól hemzsegő mozgókép, befogadása igazi intellektuális kaland. A kerettörténet helyszíne a Madrid-Párizs expresszvonat: ott mondja el Mathieu Faber/Don Matteo (a főhős) történetét. Szerelmi kudarcairól mesél, jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról…
Vannak filmek, amely évtizedek múltán is érvényes mondanivalóval rendelkeznek az életről, a hitről, Istenről, a transzcendensről, világunkról és a túlvilágról. Tarkovszkij ilyen, Szőts István ilyen. Nem múlik el érvényességük, mert tiszták, mélyek, őszinték. Aztán van A viskó és társai: A forrás, a Felhőatlasz stb. Direktek, felszínesek, átlátszóak, művészieskedők, nem hagyják, hogy a mondanivalót a néző átélje, befogadja, megeméssze, magáévá tegye. Ők a sekélyes mondanivalónak szánt tartalmatlan tartalmat megfogják, betömködik a befogadó szájába, majd átnyomják a torkukon, le egészen a gyomrukig. Esélyt sem hagynak az érzékeny, intim, ám aktív befogadásra. Így azonban másodpercek alatt öklendezve kidobja magából a közönség, és semmi hatást sem érnek el, pedig vért izzadnak érte.
Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk.
Sietve leszögezem, hogy nem kicsit vagyok elfogult a film rendezője, Enyedi Ildikó iránt. A tárgyilagosság jegyében ezért igyekeztem a vetítés kezdetekor jó előre eltávolítani magam minden nemű fellelkesüléstől, és fókuszálni arra, hogy mit lehetett volna jobban, szebben, hol a hiba a feladatban, miközben néztem ezt a fájdalmasan gyönyörűséges filmet. Ellenállásom azonban percekig tartott csak.
A megosztó alkotások egyre nagyobb trenddé válnak napjainkban. Ez nagyrészben a „rossz reklám is reklám” felfogás legitimációjának köszönhető, ami teret enged a (valamilyen szempontból) rossz művek felfutásának, közismertté, sőt értékeltté válnak sok esetben. Emellett viszont van egy olyan szüleménye is, hogy nem kommersz, kevésbé befogadható tartalmú, esetleg csupán bizonyos rétegeknek eladható, költői vizualitással rendelkező filmek is megjelenhetnek. Sajnos az anyám! csak ilyen szeretne lenni.
Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.
Amikor gyermekként először hallottam a Szárnyas fejvadász című filmről, egy mennyből alászálló angyalt vizionáltam, aki levagdossa a bűnös emberek fejét. Mikor rájöttem, hogy a film igazi címe Blade Runner (azaz Pengefutó) és a film nem erről szól, kissé csalódottan tekintettem meg Ridley Scott kultfilmjét, mely első nézésre egyáltalán nem varázsolt el. Érett fejjel újranézve viszont lenyűgöző volt számomra az a világ, történet és üzenet, melyet a sci-fi író, Philip K. Dick nyomán alkottak meg 1982-ben. De lehet-e több, mint 30 évvel később frissességgel megtölteni a Pengefutó univerzumát? A válasz egyértelmű: az alázatos és tehetséges alkotó nem csak megismételni tudja a régi dicsőséget, képes túl is szárnyalni azt!
A magyar filmre ráragadt egy olyan stigma, miszerint rossz, esetleg igénytelen. Országunk kiemelkedő filmművészei már régóta küzdenek ez ellen, igyekeznek bebizonyítani, hogy amiatt, mert egy alkotás magyar névhez kötődik, még nem lesz minőségben alsóbbrendű, pláne nem kevésbé értékes.
A társadalmi problémákról filmet készíteni egyrészt nagyon hálás feladat, hisz sok oldalról meg lehet ragadni őket úgy, hogy tartalmas legyen az alkotás, emellett viszont rendkívül nehéz is, hiszen ezek nem csupán komplex jelenségek, de érzékenyek is. Ahhoz, hogy jó film készüljön belőlük, nemcsak az alapvető mozis értékeknek kell meglenniük, hanem az ábrázolás hangsúlyát is művészi pontossággal kell belőni. Nem szeretjük a közönyös, felületes alkotásokat, a giccseseket pedig még annyira sem. Ezek alapján belegondolni a Fél Nelson alapkoncepciójába, ami tartalmazza a szegregált feketék helyzetét, a drogproblémát és az oktatás kritikáját is, kifejezetten ijesztően hathat – szerencsére tévesen.
Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.
