Tizenöt éve mutatták be kis hazánkban a fenti remekművet, ami azóta – abszolút méltán – kultuszfilm státuszba került. Eljátszottam a gondolattal, hogy mai, felgyorsult, összezsugorodott világunkban (pontosabban, ha ma született volna eme írás), okos telefonokra „komponálva” hogy nézne ki egy villám-filmkritika. Nagyjából így.
Párizs – Hollywood – Párizs. Jean-Pierre Jeunet eddigi pályája során ezt az utat járta be. Túl a méregerős vizualitású Delicatessenen, a szívbemarkolóan szép Elveszett gyerekek városán és az Alien 4. kissé balul sikerült kitérője után visszatért hazájába, és készített lefegyverzően bájos filmet.
Ryan Gosling születésnapja alkalmából lezárnám a színészportré-sorozatot (az előző részeket itt és itt elolvashatod) a legkiválóbb filmjével és alakításával.
Sok megközelítését láthattuk már a szerelemnek filmen. Láthattunk negatív képű alkotásokat, amikben a romantika egyenlő volt a fájdalommal, az igazságtalansággal, a diszharmóniával. Vannak emellett idealista mozik (a románcról szóló filmek túlnyomó többsége ilyen), amikben az alapvető problémák és konfliktusok ellenére megtalálja a szereplőket az érzelmi túlhevítettség, ami elkerülhetetlen happy endet eredményez. De a katartikus boldogsággal, a frissen létrejött kapcsolattal nincs vége a történetnek, ezt követnie kell a szerelem megőrzésének vagy elvesztésének, a túlélésnek vagy elmúlásnak, a valóságnak. Ez a Blue Valentine
Mikor az istentudja melyik film vetítésén először megláttam a Budapest Noir trailerét, olyanná váltam, mint egy óvodás, akivel épp közlik, hogy ma vidámparkba mennek: pattogtam a széken, a partnerem kezét ráncigáltam a nyál pedig Niagara-vízesésként ömlött a számból. Nagy csodálattal adózom ugyanis mind fővárosunknak, mind a 30-as évek sötét, mégis bohém és dekadens hangulatának. Szóval az igazság az, hogy számomra nem kellett volna túl sokat fölmutatnia a filmnek, hogy teljesen a szerelmévé tegyen. Talán csak a fent említett kettő komponenst: noir hangulatot és Budapestet. Ebben a filmben pedig minden volt, csak ez a kettő nem.
Úgy érzem, a filmkészítők és mi nézők is elfelejtjük néha, hogy a művészet célja nem mindig a tanítás, az üzenetátadás, a gyönyörködtetés – a szórakoztatás is pontosan ilyen fontos és mérvadó funkció, ha igényesen van elkészítve. Ez a feltételes mód viszont rendkívül hangsúlyos, hiszen a szórakoztatás-prioritású alkotások többségében kritikailag nem, vagy csak részben elismertek, egyszerű recepteket dolgoznak fel középszerűen, majd ráfogják a metódusra, hogy „agykikapcsolós mozi gyártása”, és ez valahogy elfogadottá válik. A valóság azonban az, hogy a szórakoztató művészet ugyanannyi belefektetett munkát és igényességet követel meg, mint minden más zsáner.
Talán egy éve bukkant fel az interneten a Thor: Ragnarök logója, ami annak az információnak köszönhetően, hogy az új-zélandi Taika Waititi rendezi a filmet, nem kicsit lepte meg a képregényfilmek rajongóit. Akkor ugyanis még lövésünk se volt, hogy Waititi komolyan gondolja ezt a 80-as évekre hajazó dolgot, vagy csak ugrat minket. Azt mindannyian tudjuk, hogy a Marvel égisze alatt készülő filmek nem gyakran (bár az utóbbi időkben egyre inkább) tudnak újat mutatni. Anno az Amerika Kapitány: A tél katonája volt az, ami kapott egy kémfilmes hátszelet, majd ezt követte a Galaxis őrzői első és második része. Vajon a Ragnarök is követi ezt a sort, vagy inkább beáll a többi szuperhősös alkotás közé?
Steven Spielberg: ezt a nevet valószínűleg azok is jól ismerik, akik nem követik túl nagy figyelemmel a filmművészetet. Spielberg mára popkulturális ikon lett, aki egyet jelent a minőségi tömegszórakoztatással és a klasszikus hollywoodi történetmesélés csúcsával. De vajon mi mozgat igazából egy ilyen korszakalkotó géniuszt? Az HBO új dokumentumfilmje éppen ezt igyekszik megválaszolni miközben átfogó képet nyújt a kamera nagy mágusának pályájáról.
Felvétel…és tessék!
Luis Buñuel utolsó műve A vágy titokzatos tárgya című film. Többszörösen rétegzett, szimbólumoktól hemzsegő mozgókép, befogadása igazi intellektuális kaland. A kerettörténet helyszíne a Madrid-Párizs expresszvonat: ott mondja el Mathieu Faber/Don Matteo (a főhős) történetét. Szerelmi kudarcairól mesél, jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról…
Vannak filmek, amely évtizedek múltán is érvényes mondanivalóval rendelkeznek az életről, a hitről, Istenről, a transzcendensről, világunkról és a túlvilágról. Tarkovszkij ilyen, Szőts István ilyen. Nem múlik el érvényességük, mert tiszták, mélyek, őszinték. Aztán van A viskó és társai: A forrás, a Felhőatlasz stb. Direktek, felszínesek, átlátszóak, művészieskedők, nem hagyják, hogy a mondanivalót a néző átélje, befogadja, megeméssze, magáévá tegye. Ők a sekélyes mondanivalónak szánt tartalmatlan tartalmat megfogják, betömködik a befogadó szájába, majd átnyomják a torkukon, le egészen a gyomrukig. Esélyt sem hagynak az érzékeny, intim, ám aktív befogadásra. Így azonban másodpercek alatt öklendezve kidobja magából a közönség, és semmi hatást sem érnek el, pedig vért izzadnak érte.
Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk.
Sietve leszögezem, hogy nem kicsit vagyok elfogult a film rendezője, Enyedi Ildikó iránt. A tárgyilagosság jegyében ezért igyekeztem a vetítés kezdetekor jó előre eltávolítani magam minden nemű fellelkesüléstől, és fókuszálni arra, hogy mit lehetett volna jobban, szebben, hol a hiba a feladatban, miközben néztem ezt a fájdalmasan gyönyörűséges filmet. Ellenállásom azonban percekig tartott csak.
