Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.
Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.
Eddig akárhányszor próbált Hollywood valamilyen animét adaptálni, abból rendszerint nem sült ki semmi jó (gondoljunk csak a rettenetes Dragonball: Evolúcióra, de ide lehet sorolni Az utolsó léghajlítót és az idei Ghost in the Shell-t is). Ezúttal a Netflix kísérelte meg a lehetetlent, és a 2000-es évek egyik meghatározó darabját, a Death Note-ot dolgozták fel élőszereplős filmként. Vajon sikerült a mutatvány, és végre kaptunk egy épkézláb anime-adaptációt, vagy ez a film is csatlakozik a félresiklott kísérletek sorához?
Akikkel két mondatnál többet beszéltem a filmművészetről, ismerik az alábbi szállóigémet: „Ryan Gosling a 21. század egyik legkiemelkedőbb férfiszínésze.” Ennek, illetve Gosling közelgő születésnapjának apropóján indul el a cikksorozatom, amiben megpróbálom összegyűjteni a legkiemelkedőbb alkotásait, ezzel egyidőben bizonyítékokat felsorolni az állításomnak.
A hitetlen (The Believer [2001]) című dráma rendkívül jól érzékelteti az első, és talán legfontosabb érvemet, ami egy folyamatos motívum lesz a cikkek alatt: Ryan Gosling nagyon bátran, és ami fontosabb, igényesen válogatja meg filmjeit. Élete első főszerepében egy zsidó származású neonáci karaktert alakított, amivel egyaránt bemutatta talentumát és érzékeltette, hogy nem a kinézetére fogja építeni a karrierjét, bármennyire jóképű is.
A magyar film történelme során megjárta már a mennyet (pl. a Kontrollal) és a poklot is (Álom.net). Az utóbbi időszakban viszont mintha felszálló ágat mutatna, és sorra érkeznek az akár világszinten is versenyképes, színvonalas hazai produkciók. A nemzetközileg elismert rendező, Csupó Gábor pedig úgy érezte, hogy ehhez a felszálló ághoz egy magyar slágereket feldolgozó musicallel járulhat hozzá a legjobban. Nos, akkor a magasban való vadászrepülés után jöjjön is egy igazi zuhanóbombázás, mert ami Pearl Harbor az Egyesült Államoknak, az a Pappa Pia a magyar filmgyártásnak…
Gyakran elgondolkozom azon, hogy mi tesz igazán élvezhetővé egy filmet. Mi az a dolog, az a hozzáadott apró fogaskerék, amitől jó lesz. Persze sosem jövök rá a titokra, mert nem vagyok filmes szakember, és igazi műértő sem. Én csak egy egyszerű pali vagyok, aki értékeli, ha egy alkotás szórakoztat vagy elgondolkoztat. Jó esetben mind a kettő. Nem szeretem a túl ostoba mozikat, de nincs nagy igényem, ha egy kicsit lehet izgulni egy tál pattogatott kukorica mellett, már megvettek. Hogy jön mindez a Security című filmhez?
Atmoszféraközpontú, romantikus dráma, ízlésesen átitatva humorral, mégis megrázóan erőteljes katarzissal a végén – főszerepben Scarlett Johansson. Bár sémákat sorakoztat fel a mondat, különösképpen rá lehet belőle ismerni két filmre: az Elveszett jelentésre és A nőre. Mint tudjuk, a filmes világban csak az véletlen, amiről kimondják, hogy véletlen, s az említett jelenségnek is több áll a hátterében puszta egybeesésnél.
2003 – az év, amikor a legendás Francis Ford Coppola lánya, Sofia Coppola megrendezte saját ötletét, az Elveszett jelentést, megnyerve a Legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjat, helyet biztosítva magának az Akadémiában. Ebben az évben lezajlik egy másik meghatározó esemény is, amikor véglegesíti a válóperét az exférjével, Spike Jonze-zal. Spike 10 évvel később megrendezi az A nő című filmet, amiért szintén megnyeri a Legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrot. Ha ez még nem lenne elég érdekes, a két alkotás között olyan hasonlóságok vannak, amik miatt tagadhatatlan lesz az azonos origójuk.
Bevallom, mindig is kettős érzéseket tápláltam a horror műfaja iránt. A szörnyek, kísértetek és egyéb gonosz figurák iránt érzett rajongásomból fakadhat, hogy bár a horrorok által keltett félelmet és feszültséget sosem viseltem jól, időről időre mindig rávettem magam, hogy másfél órára újra és újra belemerüljek a rémület világába.
Az utóbbi időben azonban a napvilágot látott horrorfilmekkel több okból is hadilábon álltam és nem találtam az ízlésemnek megfelelőt. Az ok igen egyszerű, mégpedig az, hogy mindegyikük ugyanazt az agyonhasznált sémát követte. A helyszín többnyire egy elszigetelt ház, erdő, vagy romos építmény, ahol egy baráti társasággal, vagy egy családdal kísérteties események történnek, ezt követően megjelenik az események okozója is (a megtestesült gonosz), amely fölött a főszereplők rövid úton győzedelmeskednek, vége, főcím, a félelemnek és reszketésnek vége, megnyugodhatunk. Na de várjunk csak! Hiszen még nem is féltünk. Persze lehet, hogy párszor megijedtünk, de hol van az a megállás nélküli, folyamatos iszonyhoz képest, melyeket a műfaj igazi gyöngyszemei képesek előidézni. Véleményem szerint amióta a filmkészítők rendszeresen alkalmazzák a „jumpscare” technikáját, filmjeik nem képesek többek lenni egyszerű ijesztgetésnél, a rendezők pedig belekényelmesedtek ebbe az egyszerű megoldásba. Lassan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is Hitchcock Psycho-jához, vagy Kubrick Ragyogásához hasonló érzetű filmet nézhessek. Ekkor történt, hogy egyik ismerősömtől ajánlást kaptam a 2015-ben bemutatott, Karyn Kusama rendezésében készült The Invitation, azaz A meghívás című filmre.
A meghívás minden elképzelésemet felülmúlta, szóval most nézzük, mivel több ez a film a legtöbb, műfajában bemutatott darabtól. A történet szerint egy férfi, Will (akit a Tom Hardy-ra kísértetiesen hasonlító Logan Marshall-Green alakít) barátnőjével, Kira-val meghívást kapnak Will volt feleségétől és új férjétől a férfi régi otthonába egy vacsorapartyra. Az este látszólag felhőtlenül zajlik, azonban ahogy telik az idő, Will egyre inkább feszélyezve érzi magát volt felesége és barátai társaságában, és lassan a néző számára is világossá válnak Will előző házasságának tragikus részletei, ahogy az eddig elnyomott emlékek a régi környezet és a barátok hatására villanásokban, flashback-ekben visszatérnek. Aggodalma lassan paranoiává fajul, rögeszmésen hiszi, hogy a házigazdáik kelepcébe akarják csalni vendégeiket. Pánikszerű viselkedésével pedig nemcsak párját, de a party részvevőit is egyre inkább megrémíti.
A cselekményről sokkal több szót nem is ejtenék, hiszen ennél a filmnél különösen fontos hogy minél több részlet maradjon felfedetlenül a néző előtt, elvégre pontosan ez szüli a feszültséget. Ezt a film úgy éri el, hogy a történéseket szinte csak a főszereplő, Will szemszögéből láthatjuk. Mivel az ő karakterét a film hosszabban mutatja be, hamar beleképzelhetjük magunkat a helyzetébe. Személyisége jól kidolgozott, érdekes és rétegelt, könnyen átérezhetjük a motivációt és az érzelmi töltetet tettei mögött. Ezzel a film máris kiemelkedik az átlagos horror kategóriájából, lévén, hogy azokban többnyire kidolgozatlan, klisés karaktereket kapunk. A legfontosabb viszont az, hogy Will-lel együtt minket is egyre inkább hatalmába kerít a rettegés, lassan magunk is úgy érezzük, hogy elveszítjük józan ítélőképességünket. Megkérdőjeleződik, hogy Will félelmei valósak-e, vagy csak az egészet beképzeli. Lassan minden sarok mögött rémisztő árnyékokat vélünk felfedezni, minden gyanússá és riasztóvá válik, és ez a film legnagyobb erőssége. Eléri, hogy a néző az ismeretlentől féljen. Nem az a tudat rémít meg minket, hogy a házigazdák minden gond nélkül eltehetnék láb alól a vendégeket (bár tény és való, hogy a film a kiszolgáltatottság érzését is rendszeresen adagolja), hanem az, hogy nem tudjuk, valóban ezt akarják-e tenni, és ha igen, akkor mikor és milyen módon, így pedig nem marad más, mint a rettegés. Ha nem Will szemszögéből élnénk meg az estét, akkor a vacsoraparty teljesen átlagosnak tűnne, valójában semmi ijedtségre komolyan okot adó esemény nem történik. S bár lépten-nyomon történnek bizarr események, melyek kissé felbolygatják a szereplők kedélyeit, a házigazdák gyorsan tesznek róla, hogy az este gond nélkül és önfeledten folytatódhasson, teljesen tanácstalanul hagyva a nézőt nagyjából másfél órán keresztül. És ez idő alatt nincs szünet a nyomás alól, egy percre sem lélegezhetünk fel, az egyre növekvő feszültség már-már elviselhetetlenné válik.
Ehhez nagyban hozzájárul mind a színészi játék, mind pedig az operatőri munka.
A színészek remekül hozzák a rájuk bízott karaktereket és a casting is remekelt, hiszen az adott szerepekre úgy gondolom, hogy tökéletes színészeket sikerült választani, és ehhez még sokat hozzátesz a szereplők ruházata és hajviselete, mely a kifinomult, atmoszférateremtő díszlettel is harmóniában van. Külön kiemelném a főszereplőt, Logan Marshall-Green-t, aki kifejezetten remek alakítást nyújt, a több közeli, premier plán beállítás közül egyiknél sincs kétségünk Will rémültségét és valós érzelmeit illetően. Az operatőri munka igényes, a beállítások láthatóan jól átgondoltak, remekül erősítik a film atmoszféráját, tovább fokozva a feszültséget. Az operatőri munkát külön dicséret is illeti, hiszen jelen alkotásban a legnagyobb részben feszültség csak azáltal jön létre, hogy a képernyőn látható jelenetek és beállítások milyen félelmetes módon mutatják be a cselekményt. Továbbá ehhez nagyban hozzájárul a jelenetek fényelése, a ház remekül van bevilágítva, látszik, hogy a mesterséges világítás kidolgozására is nagy hangsúlyt fektetett a rendező, megfelelő mennyiségű árnyékot és félhomályt hagyva az üres folyosókon, ezzel tovább fokozva a néző rettegését.
Végül pedig az egyik legpozitívabb dolog, amit a film mellett fel tudok hozni az az, hogy A meghívás mer több lenni egy átlagos horrorfilmnél és szólni is valamiről. A lassan beinduló és látszólag egyszerű alaptörténet végül egy meglepően csavaros és sokkoló végkifejletbe torkollik, melyen aztán a néző sokáig elmélkedhet. Mindent összevéve melegen ajánlanám A meghívást a borzongás rajongóinak, sőt, én majdhogynem kihagyhatatlan alkotásnak is nevezném a műfajában. Különösképpen azoknak fog tetszeni, akik valóban a folyamatos, atmoszféra által keltett feszültséget kedvelik a horrorokban, nem pedig a jumpscare-ekre támaszkodó ijesztgetést. Úgy gondolom, fontos még megjegyeznem, hogy a 18-as karikát ennél a filmnél érdemes valóban komolyan venni!
A filmművészetben kedvelt témának számít az emberi kapzsiság és nagyravágyás miatt elpusztuló civilizációk sorsa. A recept egyszerű: vegyünk egy technikailag elmaradott népcsoportot, mely magas erkölcsi kategóriát képvisel és harmóniában él a természettel, majd igázza le őket egy romlott, technokrata társadalom. Tipikus példa erre az Avatar, ami egy az egyben adaptálja a Pocahontas narratívát és megmutatja számunkra, hogy mindig van egy különleges érzékenységgel megáldott főhős, aki a saját népét is elítélve biztosítja szolidaritásáról az elesetteket. Szinte tökéletes módszer a kulturális tudatalattinkban bujkáló bűntudat kezelésére, melyet az emberiség egész történelme generált bennünk.
Körülbelül két hete küldte el egy nagyon kedves barátom az egyik jelenetet a cikk tárgyául szolgáló filmből. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, és mivel sokan kedveltétek a Woody Harrelsonos posztjainkat a facebook oldalunkon, így úgy gondoltam, hogy hálám jeléül két legyet ütök egy csapásra: megköszönöm a lájkokat és a kommenteket, valamint megnézem és írok nektek a filmről, mert bizony ezt bátran ajánlom mindenkinek.
