A megosztó alkotások egyre nagyobb trenddé válnak napjainkban. Ez nagyrészben a „rossz reklám is reklám” felfogás legitimációjának köszönhető, ami teret enged a (valamilyen szempontból) rossz művek felfutásának, közismertté, sőt értékeltté válnak sok esetben. Emellett viszont van egy olyan szüleménye is, hogy nem kommersz, kevésbé befogadható tartalmú, esetleg csupán bizonyos rétegeknek eladható, költői vizualitással rendelkező filmek is megjelenhetnek. Sajnos az anyám! csak ilyen szeretne lenni.
Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.
Amikor gyermekként először hallottam a Szárnyas fejvadász című filmről, egy mennyből alászálló angyalt vizionáltam, aki levagdossa a bűnös emberek fejét. Mikor rájöttem, hogy a film igazi címe Blade Runner (azaz Pengefutó) és a film nem erről szól, kissé csalódottan tekintettem meg Ridley Scott kultfilmjét, mely első nézésre egyáltalán nem varázsolt el. Érett fejjel újranézve viszont lenyűgöző volt számomra az a világ, történet és üzenet, melyet a sci-fi író, Philip K. Dick nyomán alkottak meg 1982-ben. De lehet-e több, mint 30 évvel később frissességgel megtölteni a Pengefutó univerzumát? A válasz egyértelmű: az alázatos és tehetséges alkotó nem csak megismételni tudja a régi dicsőséget, képes túl is szárnyalni azt!
A magyar filmre ráragadt egy olyan stigma, miszerint rossz, esetleg igénytelen. Országunk kiemelkedő filmművészei már régóta küzdenek ez ellen, igyekeznek bebizonyítani, hogy amiatt, mert egy alkotás magyar névhez kötődik, még nem lesz minőségben alsóbbrendű, pláne nem kevésbé értékes.
A társadalmi problémákról filmet készíteni egyrészt nagyon hálás feladat, hisz sok oldalról meg lehet ragadni őket úgy, hogy tartalmas legyen az alkotás, emellett viszont rendkívül nehéz is, hiszen ezek nem csupán komplex jelenségek, de érzékenyek is. Ahhoz, hogy jó film készüljön belőlük, nemcsak az alapvető mozis értékeknek kell meglenniük, hanem az ábrázolás hangsúlyát is művészi pontossággal kell belőni. Nem szeretjük a közönyös, felületes alkotásokat, a giccseseket pedig még annyira sem. Ezek alapján belegondolni a Fél Nelson alapkoncepciójába, ami tartalmazza a szegregált feketék helyzetét, a drogproblémát és az oktatás kritikáját is, kifejezetten ijesztően hathat – szerencsére tévesen.
Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.
Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.
Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.
Eddig akárhányszor próbált Hollywood valamilyen animét adaptálni, abból rendszerint nem sült ki semmi jó (gondoljunk csak a rettenetes Dragonball: Evolúcióra, de ide lehet sorolni Az utolsó léghajlítót és az idei Ghost in the Shell-t is). Ezúttal a Netflix kísérelte meg a lehetetlent, és a 2000-es évek egyik meghatározó darabját, a Death Note-ot dolgozták fel élőszereplős filmként. Vajon sikerült a mutatvány, és végre kaptunk egy épkézláb anime-adaptációt, vagy ez a film is csatlakozik a félresiklott kísérletek sorához?
Akikkel két mondatnál többet beszéltem a filmművészetről, ismerik az alábbi szállóigémet: „Ryan Gosling a 21. század egyik legkiemelkedőbb férfiszínésze.” Ennek, illetve Gosling közelgő születésnapjának apropóján indul el a cikksorozatom, amiben megpróbálom összegyűjteni a legkiemelkedőbb alkotásait, ezzel egyidőben bizonyítékokat felsorolni az állításomnak.
A hitetlen (The Believer [2001]) című dráma rendkívül jól érzékelteti az első, és talán legfontosabb érvemet, ami egy folyamatos motívum lesz a cikkek alatt: Ryan Gosling nagyon bátran, és ami fontosabb, igényesen válogatja meg filmjeit. Élete első főszerepében egy zsidó származású neonáci karaktert alakított, amivel egyaránt bemutatta talentumát és érzékeltette, hogy nem a kinézetére fogja építeni a karrierjét, bármennyire jóképű is.