„Egy magyar katona, aki kedvese hűtlensége miatt képes mindent kockára tenni, hogy végül hazatérjen és bosszút álljon…” Elsőre talán egy Tarantino-film magyarosított verziójának tűnhet az ötlet, a Drága Elza! azonban mégis valami egészen mást tartogat számunkra. A hányattatott sorsú alkotást most maguk az alkotók tették közkinccsé a Youtube-on, így ez alkalomból mi is megvizsgáltuk, hogyan teljesít az első igazi II. világháborús magyar játékfilm.
Az Alien-rajongók epekedve várták az Alien: Covenantot, és bíztak benne, hogy Ridley Scott tisztára mossa magát a Prometheus okozta csalódás miatt. Tegnap végre elérkezett a várva várt pillanat, és debütált a sokak által várt új mozifilm. Az első kritikák sajnos nem éltették túlságosan a filmet, és bármennyire szeretném, én sem tudok róla sok jót mondani. De vajon hol rontotta el Scott? Vajon sikerült némiképp mégis betömni az alien-fanok lelkesedésében tátongó űrt?
Az élettelen tárgyak megelevenítése a horror műfaj egyik alkotó eleme, gondoljunk csak az 1988-ban debütáló Gyerekjáték című horror klasszikusra. E film nyomdokán érkezett el nézőihez a Gyilkos bábok (Puppetmaster, 1989) remélvén, hogy tud legalább annyira maradandót alkotni, mint elismert elődje. Bár így lenne, ám várt siker igencsak elmaradt, a helyette egy tátongó űr keletkezett, amelyet a történet előrehaladtával mind tágabbnak és tágabbnak látunk.
A film, mint technológia és mint művészeti ág az emberiség történelmének egy hihetetlen innovációja, mely elvarázsol, meghökkent és ámulatba ejt. Mint mindenfajta művészet, úgy a mozgókép is igényeket formál és igényeket szolgál ki, ami talán legjobban a propaganda műfajában csúcsosodik ki. Tulajdonképpen minden alkotás tekinthető egyfajta propagandának, hiszen a meggyőzés eszközeivel élve próbálnak számunkra eladni vagy befogadhatóvá tenni valamilyen üzenetet vagy tartalmat. Az viszont, hogy egy művész milyen tartalmat közvetít közönsége felé, már meglehetősen kényes kérdés. A német rendezőnő, Leni Riefenstahl 1935-ös rendezése, Az akarat diadala valószínűleg a dokumentumfilm ágazatának egyik legkiemelkedőbb darabja… de egyben a legvitatottabb is.
Három év után végre visszatért mindenki kedvenc Star Lordja és „szedett-vedett” csapata. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is egy igazán látványos filmet kaptunk, amiből nem spórolták ki a történetet sem. Vajon mi az, ami kiemeli mosómaciék legújabb kalandját nemcsak a Marvel-filmek, de a blockbusterek közül is?
Mai filmünk nem a legrosszabb kategóriába tartozik, hanem inkább elkeserítő az a tudat, hogy magából az alapsztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Igen ígéretes indulást követően érjük el azt a bizonyos mélypontot, de a végén mégis csak látszik egy nagyon picike fény az alagút végén. A D-War – Sárkányháború vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Úgy néz ki, az idei év rendhagyó cikkekben bővelkedik, ugyanis már dokumentumfilmről is írtunk kritikát, s jelen írás alapja egy teljesen amatőr társaság első szárnybontogatása lesz. Két éve kezdődött el egy helyi filmes szakkör, amire jómagam is jártam. Itt egy három fiatalból álló csapat arra az elhatározásra jutott, hogy ők nagy fába vágják a fejszéjüket, és egy egész estés filmet készítenek. Aki a kritika elolvasása után kedvet kapna a film megtekintéséhez, az most csütörtökön, este 5 órakor megtekintheti a szombathelyi AGORA-Savaria Filmszínházban.
Talán egyetlen hadvezér, gondolkodó vagy államférfi sem volt akkora hatással a világra, mint a názáreti Jézus Krisztus. Legyen valaki hívő vagy nem hívő, Krisztus tanításainak útmutatása és a keresztény vallás öröksége a mindennapokban is megkerülhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy Jézus életét és cselekedeteit számtalan módon feldolgozták már a betlehemes játékoktól kezdve, a Megváltó életét bemutató filmekig. Mel Gibson viszont úgy döntött, Jézus életének utolsó 12 órájára koncentrál, hogy a lehető leghitelesebb módon mutassa be a szenvedéstörténet minden mozzanatát. Az eredmény egy rekordbevételeket hozó, brutális és megrázó alkotás lett, melyet talán a létező legjobb reklám adott el a nagyközönségnek: a botrány.
Cápákról szóló film annyi van Hollywoodban, mint égen a csillag. A cápa, mint a teremtés egy igen csodálatos példánya, remek alapanyag a horror- és katasztrófafilmeknek, hiszen ez a ragadozó állat kivívta az emberek félelmét. A legnagyobb baj mégis az, hogy a filmek nagy többsége inkább szánalmas, mintsem izgalmas és látványos. Mai filmünk még arra is méltatlan, hogy katasztrófafilmnek nevezzük, bár ami benne van, tényleg kész katasztrófa.
Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.
