Hollywood már régóta fel akarta dolgozni a klasszikus sci-fi animét, a Ghost in the Shell-t. Most végre megérkezett, de vajon ugyanolyan csúfos bukás lett, mint a korábbi próbálkozások, vagy végre-valahára megkaptuk az első épkézláb amerikai anime-adaptációt?
Rengeteg regény és film készült már a meggyőződés erejéről, és arról, mekkora erővel képes felruházni az embert az Istenbe vetett hit. Az utóbbi évek talán leginkább kiemelendő két teológiai jellegű alkotása a Pi élete, illetve A fegyvertelen katona is egyaránt a hívő ember diadalmaskodásáról szóltak. Kevesen veszik viszont a bátorságot ahhoz, hogy rákérdezzenek; valóban annyira jó dolog hinni? Valóban annyira megingathatatlan a hit? Tényleg megéri érte vállalni a legszörnyűbb testi-lelki kínokat is? A most következő cikk nem valódi kritika. Sokkalta inkább tekinthető ez egy, magát keresztyénnek valló, mégis a hitben folyton folyvást megbicsakló, de megújulást kereső fiatal véleményének egy filmről, ami felkavaró és bátor kérdéseket mer feltenni Isten és ember felé egyaránt.
Számtalan regény, film és egyéb alkotás született már a gyermeki ártatlanságról és arról a fajta tisztaságról, amit a gyermekek képviselnek a felnőttek által uralt romlott világban. Sokkal relevánsabb, mégis megosztó és megbotránkoztató kérdés azonban, hogy vajon tényleg olyan ártatlanok-e a gyermekek? Valóban csak a kegyetlen felnőtt világ rontja meg őket, vagy a bennük rejlő hatalmas képzelőerőnek létezik egy sötét oldala?
Bevallom töredelmesen, hogy nem olvastam Dragomán György regényét, de a téma, és az, hogy egy magyar szerző művéből készítenek mozit külföldi filmesek, azonnal felkeltette az érdeklődésemet – értelemszerűen tehát kritikám kizárólag a filmről fog szólni. Természetesen könyvből mozgóképet készíteni nehéz vállalkozás, főleg ha az olvasók tetszését is el akarják nyerni az alkotók. De vajon felveheti-e a versenyt A fehér király a hasonló témájú filmekkel?
Valami nem javul az évek múlásával sem, illetve pont annyira lesz elviselhető, hogy az még ne lépje át a filmnézők ingerküszöbét. 2014-ben, két évvel a megjelenése után írtunk az ABC’s of Death című botrányos WTF áradatról. Ezt a tendenciát követve elővettük az ugyancsak két évvel később megjelent második részt, és úgy voltunk vele, ha már az ötlet alkotói nem átalkodtak kiadni egy folytatást a kezük közül, úgy a Kritizátor csapata sem hagyja ezt szó nélkül.
A gyermekkori traumák feldolgozása mindig is hálás témának számított a filmesek körében. Egy szülő elveszítésénél pedig valószínűleg nem létezik nagyobb fájdalom egy kisgyerek számára. Jelen kritika tárgya, a francia-olasz koprodukcióban készült Szép álmokat! is ezt a témát járja körbe.
A Logan előzetesei láttán mindenkinek leesett az álla, dörzsölte a tenyerét, és bízott benne, hogy végre kaphatunk egy érett, nem a megszokott kaptafára épülő képregényfilmet. Eleinte kétkedve álltam a Farkas utolsó kalandjához, mert azt tapasztaltam, hogy az előzetesek alkalomadtán sokkal többet ígérnek, mint amilyen az alkotás valójában. De beadtam a derekam, és engedtem a film hívó szavának, ugyanis az első kritikák, hasonlóan a trailerek reakcióihoz, elismerőnek bizonyultak.
Több mint két éve került mozikba a John Wick, amely a maga nemében igencsak felborzolta a kedélyeket. A visszavonult, kegyetlen bérgyilkos egyetlen barátja egy kiskutya volt, amelyet néhai feleségétől kapott. A hőn szeretett asszony elvesztése után ez a kis életke jelentette számára mindent, ám brutális módon ezt is elvették tőle. Bosszúra szomjazva John kinyírta ellenlábasait, most pedig akarva-akaratlanul visszatér a mozivászonra, hogy folytassa a tisztogatást a maga sajátos módján.
Mindenki emlékszik a gyerekkorából kellemes és kevésbé kellemes pillanatokra, melyek az iskolához, az osztálytársakhoz, illetve az ott dolgozó és tanító tanárokhoz kapcsolódnak. Egy olyan filmnek, ami ilyen hétköznapi témát választ, nincs könnyű dolga, mivel a néző automatikusan a saját élményeire gondolva alkot véleményt az adott alkotás cselekményéről, megvalósításáról és relevanciájáról. Ha pedig egy rövidfilmről van szó, a történéseknek tömörnek, a befejezésnek pedig igen erőteljesnek kell lennie. Viszont ha egy hétköznapi témájú rövidfilm – ami ráadásul magyar gyártmány – az Oscarért versenyez, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az alkotók tudnak valamit… Legalábbis általában. Lássuk hát, milyen kottából és hogyan énekel Deák Kristóf és a Mindenki stábja.
Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben,
mely gyöngyeit szikrázva szórja…
Barry Jenkins rendező és James Laxton operatőr olyan finom érzékkel álmodták vászonra Tarell Alvin McCraney darabját, hogy a Moonlight (Holdfény) interpretációja egyszerre érthető és értelmezhető az irodalom és a filmművészet nyelvén. Miközben McCraney története mondatról mondatra, lapról lapra olvasva áll összefüggő szöveggé, addig Jenkins és Laxton filmjében jól elkülöníthető fragmentáltsága ellenére is jelenetről jelenetre rajzolódik ki egy fiú élettörténete. A jelenetek, az élethelyzetek néha ismétlődnek és/vagy változnak az idő előrehaladtával, ezért is érezzük azt a Moonlight nézése közben, hogy egy helyben állunk, semmi sem változott, és csak a test öregedett, de a problémák, az érzések, a feszültség és a szorongás változatlan maradt.
