Három év után végre visszatért mindenki kedvenc Star Lordja és „szedett-vedett” csapata. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is egy igazán látványos filmet kaptunk, amiből nem spórolták ki a történetet sem. Vajon mi az, ami kiemeli mosómaciék legújabb kalandját nemcsak a Marvel-filmek, de a blockbusterek közül is?
Mai filmünk nem a legrosszabb kategóriába tartozik, hanem inkább elkeserítő az a tudat, hogy magából az alapsztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Igen ígéretes indulást követően érjük el azt a bizonyos mélypontot, de a végén mégis csak látszik egy nagyon picike fény az alagút végén. A D-War – Sárkányháború vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Úgy néz ki, az idei év rendhagyó cikkekben bővelkedik, ugyanis már dokumentumfilmről is írtunk kritikát, s jelen írás alapja egy teljesen amatőr társaság első szárnybontogatása lesz. Két éve kezdődött el egy helyi filmes szakkör, amire jómagam is jártam. Itt egy három fiatalból álló csapat arra az elhatározásra jutott, hogy ők nagy fába vágják a fejszéjüket, és egy egész estés filmet készítenek. Aki a kritika elolvasása után kedvet kapna a film megtekintéséhez, az most csütörtökön, este 5 órakor megtekintheti a szombathelyi AGORA-Savaria Filmszínházban.
Talán egyetlen hadvezér, gondolkodó vagy államférfi sem volt akkora hatással a világra, mint a názáreti Jézus Krisztus. Legyen valaki hívő vagy nem hívő, Krisztus tanításainak útmutatása és a keresztény vallás öröksége a mindennapokban is megkerülhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy Jézus életét és cselekedeteit számtalan módon feldolgozták már a betlehemes játékoktól kezdve, a Megváltó életét bemutató filmekig. Mel Gibson viszont úgy döntött, Jézus életének utolsó 12 órájára koncentrál, hogy a lehető leghitelesebb módon mutassa be a szenvedéstörténet minden mozzanatát. Az eredmény egy rekordbevételeket hozó, brutális és megrázó alkotás lett, melyet talán a létező legjobb reklám adott el a nagyközönségnek: a botrány.
Cápákról szóló film annyi van Hollywoodban, mint égen a csillag. A cápa, mint a teremtés egy igen csodálatos példánya, remek alapanyag a horror- és katasztrófafilmeknek, hiszen ez a ragadozó állat kivívta az emberek félelmét. A legnagyobb baj mégis az, hogy a filmek nagy többsége inkább szánalmas, mintsem izgalmas és látványos. Mai filmünk még arra is méltatlan, hogy katasztrófafilmnek nevezzük, bár ami benne van, tényleg kész katasztrófa.
Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.
Hollywood már régóta fel akarta dolgozni a klasszikus sci-fi animét, a Ghost in the Shell-t. Most végre megérkezett, de vajon ugyanolyan csúfos bukás lett, mint a korábbi próbálkozások, vagy végre-valahára megkaptuk az első épkézláb amerikai anime-adaptációt?
Rengeteg regény és film készült már a meggyőződés erejéről, és arról, mekkora erővel képes felruházni az embert az Istenbe vetett hit. Az utóbbi évek talán leginkább kiemelendő két teológiai jellegű alkotása a Pi élete, illetve A fegyvertelen katona is egyaránt a hívő ember diadalmaskodásáról szóltak. Kevesen veszik viszont a bátorságot ahhoz, hogy rákérdezzenek; valóban annyira jó dolog hinni? Valóban annyira megingathatatlan a hit? Tényleg megéri érte vállalni a legszörnyűbb testi-lelki kínokat is? A most következő cikk nem valódi kritika. Sokkalta inkább tekinthető ez egy, magát keresztyénnek valló, mégis a hitben folyton folyvást megbicsakló, de megújulást kereső fiatal véleményének egy filmről, ami felkavaró és bátor kérdéseket mer feltenni Isten és ember felé egyaránt.
Számtalan regény, film és egyéb alkotás született már a gyermeki ártatlanságról és arról a fajta tisztaságról, amit a gyermekek képviselnek a felnőttek által uralt romlott világban. Sokkal relevánsabb, mégis megosztó és megbotránkoztató kérdés azonban, hogy vajon tényleg olyan ártatlanok-e a gyermekek? Valóban csak a kegyetlen felnőtt világ rontja meg őket, vagy a bennük rejlő hatalmas képzelőerőnek létezik egy sötét oldala?
Bevallom töredelmesen, hogy nem olvastam Dragomán György regényét, de a téma, és az, hogy egy magyar szerző művéből készítenek mozit külföldi filmesek, azonnal felkeltette az érdeklődésemet – értelemszerűen tehát kritikám kizárólag a filmről fog szólni. Természetesen könyvből mozgóképet készíteni nehéz vállalkozás, főleg ha az olvasók tetszését is el akarják nyerni az alkotók. De vajon felveheti-e a versenyt A fehér király a hasonló témájú filmekkel?
