Egy napon, ha megérkeznek hozzánk az idegenek, nem egy Michael Bay típusú látványorgia részesei leszünk, hanem próbára tesszük az emberiség kommunikációkészségét. Denis Villeneuve filmje, az Érkezés erről szól, és igyekszik feltárni milyen módon hatna egy ilyen jelenség a világra, ha a lehető legrealistább szempontból szeretnénk vizsgálódni. Egy mesterien, szinte mérnöki pontossággal elkészített filmről beszélünk, ami immár sokadjára bizonyítja, hogy a rendező úrral érdemes, sőt, kell foglalkozni. Most, egyelőre ne a múltat (Felperzselt föld, Ellenség, Fogságban, Sicario – A bérgyilkos) vagy a jövőt beszéljük ki (Blade Runner 2049), hanem nézzük meg, mi teszi az Érkezést a 2016-os filmév legjobb sci-fi darabjává.
Elgondolkodtál már esetleg azon, hogy az életed nem úgy alakult, ahogy szeretted volna? Nos, Susan Morrow, az Éjszakai ragadozók főszereplője már biztosan eltöprenghetett ezen a kérdésen. Egy olyan filmről beszélünk, amiről nagy eséllyel a szélesebb közönség még nem hallott, és tartok tőle – ha csak nem kisebb csoda híján, mint az Életrevalók esetében – nem is fog. Ez szomorú, lévén az év egyik legjobb filmjéről van szó, és az Érkezésig ki is merem jelenteni, hogy a legjobbról. De van még egy ok, ami miatt igazán sajnálhatja, aki kihagyja ezt a filmet. Ez pedig az, ami miatt Susan sorsa elrettentő példa lehet.
Bővül a Marvel Studios repertoárja, és szépen lassan minden legfontosabb szuperhős megjelenik majd a filmvásznon. Májusban az Amerika Kapitány: Polgárháború című művet láthattuk a mozikban, és még idén novemberben a stúdió megajándékozza rajongóit egy alkotással, mely szintén a rebootok kategóriájába sorolandó. De megfelel-e a szóban forgó film az elé tűzött nagy elvárásoknak? Nézzük, mit nyújt számunkra a Doctor Strange!
Jó családi drámát alkotni igen nehéz, mivel mindannyiunk családjában vannak kisebb-nagyobb problémák, összezördülések vagy akár komoly ellentétek is. Az ilyen történetet megfilmesítő íróknak, színészeknek és rendezőknek azért nincs könnyű dolga, mert a nézőnek egyszerre kell magára ismernie, ugyanakkor kiszakadnia a mindennapokból. A francia rendezőnő, Mia Hansen-Løve egy számos problémával küzdő pedagógusnő munkahelyi és magánéleti nehézségekkel teli életét tárja elénk, a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal kitüntetett alkotásában.
„Deus Vult!”– Isten akarja; Ez a bizonyos mondat 1095-ben zengett fel a franciaországi Clermont mezején, amikor II. Orbán pápa kihirdette az első kereszteshadjáratot a Szentföld elfoglalására. E mondat mindig is jó szlogennek számított azok számára, akik valamilyen felsőbb indíttatással próbáltak érvényt szerezni saját érdekeiknek. A kereszteshadjáratokat sokan (és nem teljesen alaptalanul) a kereszténység szégyenfoltjának tartják, és számos alkalommal hozzák fel példának a vallás kártékony hatásaiként. Ridley Scott, a Gladiátor sikerén felbuzdulva úgy döntött, ismét egy történelmi eposzt forgat, de ez alkalommal a szentháborúk vitatott korszakát elevenítette meg a nagyérdemű számára. Sajnos azonban a végeredmény első körben nem hozta meg a várt sikert, amiről viszont ez alkalommal nem is a rendezőzseni tehetett, sokkal inkább a vágószoba és a filmstúdiók üzleties ördögei. A Kritizátor kereszteshadjáratának célja ezúttal nem más, minthogy megismertessük veletek Ridley Scott félresiklott , majd megdicsőült remekét, a Mennyei királyság rendezői verzióját és a film mögött rejlő történelmi igazságot. A Moby Dick zenekar dalát idézve: „Indulj, keresztes vitéz!„
1995-ben ünnepelték a mozi fennállásának 100. évfordulóját, de miről maradt még emlékezetes ez az év? Sokan azt mondják, hogy ez volt a filmes éra egyik legsikeresebb időszaka, sok, ma már klasszikusnak számító alkotás született, nagy színészek emelkedtek ki a középszerűségből vagy akár az ismeretlenségből. A Rotten Tomatoes összeszedte és rangsorolta az akkori filmeket, listájuk első helyén a Pixar és a Disney szerelemgyereke, a Toy Story áll, rögtön mögötte Richard Linklater indie-filmje, a Mielőtt felkel a nap. Babe, a kismalac pajtakalandjaiba nyertünk betekintést, Tom Hanks vészjelzést adott le az űrből (,,Houston, we have a problem!”), Brad Pitt és Morgan Freeman megpróbálta elkapni a sorozatgyilkost, aki a hét főbűn alapján szedte áldozatait. Mel Gibson második rendezése, A rettenthetetlen elismerő kritikai sikert aratott, a cyberpunk anime, a Ghost in the shell nemcsak Japánt, de Amerikát is meghódította, sőt, Scorcese maffiafilmje, a Casino is ekkor jelent meg. De történt valami említésre méltó Dánia fővárosában, Koppenhágában is, ahol még két, Hollywoodban ismeretlen rendező filmes mozgalmat alapított, mely a Dogma 95 elnevezést kapta.
Jól ismerjük a szállóigévé lett közmondást a múlt század elejéről; a Balkán Európa lőporos hordója. 1914. június 28-án az a bizonyos lőporos hordó Gavrilo Princip merényletének hatására szikrát kapott, és a robbanás nemcsak a Balkánt, de Európát és az egész világot is megrengette. A 2014-2018 közötti időszakban az első világháború -vagy ahogy annak idején hívták, a nagy háború – centenáriumára emlékezünk. Azt gondolhatnánk, hogy egy efféle világégésnek csupán egy nagyszabású, monumentális és könnyfakasztó háborús drámával lehet méltóképpen emléket állítani, ráadásul a II. világháborús filmek számához mérve méltatlanul kevés alkotás dolgozza fel az első borzalmait. A bosnyák származású Danis Tanović viszont ahelyett, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti Boszniába kalauzolna minket, inkább azt mutatja be, milyen hatással van a hírhedt szarajevói merénylet a mai modern Balkánra.
Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).
Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!
A legvadabb álmaimban sem mertem gondolni, hogy a hazai mozik vásznaira költözik a magyar keresztségben Kiéhezettekre hallgató zombis dráma. És láss csodát, pár hete jött a hír, hogy igenis vetítik. Az pedig csak hab a tortán, hogy elég jó kritikákat kapott. Némi düh tombolt bennem a film előtt, de hála Melanie-nak, sikerült megbirkóznom vele. Ha ki vagy éhezve egy jó filmre, de nem vagy benne biztos, hogy tetszene-e neked a Kiéhezettek, akkor kattints a továbbra.