Bryan Singer legutóbbi X-men filmjét már nem vetítik a mozik, de aki úgy érzi, hogy kimaradt a különleges képességű gyerekek mókájából, az most bepótolhatja azt Vándorsólyom kisasszony és védencei kalandjával, Tim Burton rendezésében. Félreértés ne essék, aki azt hitte, hogy Burton karrierjének reneszánsza köszönt majd be, az csalódni fog. Nyomokban felfedezhetőek ugyan a rendezőre oly jellemző motívumok, de ez inkább a hozott alapanyagnak köszönhető (legyen az bármennyire sablonos), mégsem éreztem azt a keserédes, néha szívszorító érzést, mint az Ollókezű Edward, A halott menyasszony vagy az Ed Wood esetében.
Élénken él bennem, amikor májusban drága szerzőtársammal először láttuk az akkor még Nerve-re keresztelt film előzetesét. Nem mondom, hogy hangosan nevettünk rajta, de tény, hogy megmosolyogtuk, és már előre temettük a filmet. Tipikus tinifilmnek tűnt, egy aprócska csavarral; valamint a főszereplők színészi teljesítményét is kifogásolhatónak találtuk. Elérkezett a nyár közepe, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész világ Pokémon GO lázban égett. Ekkor kezdtem elgondolkozni azon, hogy nem is akkora hülyeség az, amit láthatunk. Türelmetlenül vártam, hogy a hazai mozik is behozzák, és végre megnézhessem, bízva abban, hogy egy jó filmélménnyel gazdagodhatok.
A western; olyan műfaj, melyet sokszor temettek már, de valamilyen úton-módon mindig feltámad hamvaiból, akár a főnixmadár. Az újraéledésre talán Quentin Tarantino Django elszabadulja a legjobb példa, melyben a rendező jól kombinálta a western legjobb hagyományait saját egyéni stílusjegyeivel. Antoine Fuqua, a Kiképzés és az Artúr király rendezője pedig egy igazi klasszikusnak számító darabba próbált meg új életet lehelni, és ehhez szép kis szereplőgárdát gyűjtött parancsnoksága alá.
Pisztolyt tölts, lóra fel, és lássuk, hogyan teljesít a 2016-os A hét mesterlövész.
Hulladék-feldolgozó rovatunk újabb páciense olyannyira kiakasztotta a WTF mutatót, hogy saját magam fogom kiszámlázni a javítási költségeket a film gyártóinak és forgalmazóinak. A mai alanyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy nézőjét a rettegés és az aszexualitás poklába taszítsa. A Nőgyógyászok Országos Szövetsége büszkén ajánlja a Mély harapás (Teeth, 2007) című filmet.
Kedves Olvasóink! A Kritizátor örömmel jelenti be, hogy belevág a filmvilág hulladék-feldolgozó ügyleteibe is. Szemetesládánkat arra használjuk majd fel, hogy tartalmát az Álomgyár retteneteivel töltsük fel, bemutatva ezzel a mozikultúra sötét oldalát. Titeket, lelkes olvasóinkat pedig arra kérünk, segítsetek bővíteni ezen gyűjteményünket mindenféle „földi jóval”! Vágjunk is bele, nézzük mit tartogatnak számunkra a trash-filmek.
Az erdő fái közül a regény lapjaira szökött nimfácska, azaz Lolita, a filmvilágot is hamar megbűvölte. Vladimir Nabokov több száz oldalt szentelt imádatának tolmácsolására, míg Stanley Kubrick és Adrian Lyne egy-egy film formájában áldoztak az oltárán. De ki az igazi Lolita? Melyik rendezőnek sikerült a lány igazi természetét ábrázolnia? Vagy Dolores Haze, Lo csak Nabokov képzeletében élhet tovább?
Mikor jött a hír, hogy filmet készítenek a DC-nél a Suicide Squad képregényekből, sokan előre temették a filmet. Arra a bizonyos i-re a pontot Jared Leto Jokere tette fel, aki inkább hasonlít egy stricire, mint egy őrült bohócra. Ebben az egyben én is egyetértek, és lehet, hogy velem van a baj, de nekem tetszett a film. Nem azt mondom, hogy hanyatt estem a látottaktól, de pontosan azt kaptam, amire vártam. Egy színes, őrült akciófilmet, egész pofás karakterekkel, és itt jegyezném meg, hogy az elektronikus zene remekül működött. De pontosan mi az, ami miatt szinte az összes kritikával szembemegy a véleményem?
Jason Bourne, az amnéziában szenvedő egykori titkosügynök 2002-ben indult lövöldözésekkel, autósüldözésekkel és verekedésekkel tarkított világhódító turnéjára. A Bourne Identity (Bourne rejtély) az azonos című regény sikerén felbuzdulva Paul Greengrass rendező dirigálásával további két remek folytatás és egy kevésbé sikeres spin-off rész is született, ez utóbbit a széria forgatókönyvírója, Tony Gilroy követte el. Az 5. Bourne-filmhez Greengrass visszatért a direktori székbe, hogy a szűkszavú főhős múltjának újabb titkait fedje fel, újabb leckét adva ezzel a CIA-nak. De vajon képes-e megújulni az egyre inkább korosodó Matt Damon, Mr Greengrass és a Bourne-széria?
Elérkeztünk a harmadik fogáshoz a spagettiwestern filmek terén. Sergio Leone rendező két művét vettük először górcső alá, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért című alkotásokat. Most pedig megnézzük, hogy mely filmmel lett a mester ikon az amerikai és európai filmkultúra világában. Desszertnek ajánljuk A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet (1966).
Miután JJ Abrams a legvégső határ helyett a messzi-messzi galaxist választotta, a Halálos iramban-filmekkel elhíresült Justin Lin ült a következő Star Trek rendezői székébe. Őrá hárult az a feladat, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami hozza az előzmények színvonalát, és mindenek előtt méltó az eredeti sorozat szellemiségéhez. Azt kell mondjam, hogy az új filmek közül talán jelen kritika tárgyának sikerült a legközelebb kerülnie ehhez a célhoz.