Múlt év közepén teljesen véletlenül futottam bele a Turbo Kid előzetesébe, ami akkor elég szokatlan képi világával azonnal elhintette bennem a kíváncsiság magvát. Amint elérhetővé vált a világhálón, már be is szereztem és egy jó ideig várt arra, hogy végre belevessem magam a poszt-apokaliptikus világába, amit a készítők egy meglehetősen furcsa akció-, vígjátékszerű köntösbe bújtattak, s mindezt nyakon öntötték rengeteg brutalitással. Bizony, a film nem finomkodik és olyan mértékű lágy eleganciával láthatjuk a szanaszét fröcskölő vért, hogy az bizarr módon még nevetést is kiválthat belőlünk.
(tovább…)A Ben Stiller által alakított és rendezett Zoolander igazi antitézise a divat fogalmának. Nézésével és járásával már Kis Grófó előtt is hódított. Legyünk őszinték; Ben Stiller-ről vagy Owen Wilson-ról minden az eszünkbe jut, csak épp az nem, hogy valóban vonzó megjelenésűek lennének. De talán pont ettől működött a Zoolander első részének humora is, hiszen így végre a divatvilág megkapta a jól megérdemelt szembesítést kétszínű valójával. Lehet szeretni vagy nem szeretni Ben Stiller humorát (magam sem tartozom Mr Stiller rajongói közé), de az effajta szembesítéses filmkoncepció határozottan jól áll neki: A Zoolanderben a divat, a Trópusi viharban pedig a hollywoodi filmgyártás kapja meg a magáét. Stiller megosztó személyisége ellenére is igen népszerű és biztos vagyok benne, hogy a Zoolandernek is megvan a maga fanatikus közönsége, akik már alig várják, hogy újra láthassák a legendás kék acél és a magnum ábrázatot.
De elégedettek lehetünk-e a második résszel?
Kifutóra fel, induljon a risza!
Az Alan Moore (V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen, Batman: The Killing Joke) által alkotott Watchmen címre keresztelt képregény nem véletlenül foglalja el helyét a popkultúrában és a New York Times 100 legjobb könyvét (!) tartalmazó listáján. A történet egy alternatív 1985-be kalauzolja el a befogadót, ahol az amerikai és szovjet ellentétek (a saját világunkhoz hasonlóan) egy harmadik világháború felé terelik a világot, vagy legalábbis hatalmas pusztulás felé.
Ebben az univerzumban azonban számos hős képviseli az amerikai rendet, s ezzel el is veszik a rendőrök munkáját. Hétköznapi, pusztán kiváló fizikummal és harctudással rendelkező emberekről beszélünk, akik a Percrekészek csapatát alkotják. Mire elérünk 1985-ig, addigra ez már mind a múlt, pont ahogy a címszereplő Őrzők is, mely többek között Dr. Manhattan felbukkanásának is köszönhető. Itt vesszük fel nagyjából a fonalat, s a rendezés tisztjét 2009-ben az akkor még csak a 300-at és a Holtak Hajnala remake-t jegyző Zack Snyder kapta.
Idén Hollywood úgy ellát minket szuperhős filmekkel, mint eddig soha. A Deadpool februári premierje után a következő már Batman és Superman első közös filmje lesz. Hogy mi köze ennek a dokumentumfilmnek a Batman Superman ellenhez az egyik címszereplőn kívül? A Superman Lives című Tim Burton film egyik fő célja volt megfilmesíteni a legendás 1993-as képregényt, melyben Superman meghalt (aztán visszatért). Doomsday léte az idén érkező filmben az, ami kapcsot alkothat a Batman Superman ellen és a Superman Lives között, ugyanis Superman gyilkosa nem volt más, mint Doomsday. Fontos: ezzel nem azt akarom mondani, hogy idén láthatjuk Supermant elbukni a mozivásznon, de megvan a lehetősége.
Nem könnyű cikket írni egy olyan filmről, ami egy baromi súlyos, mégis tabunak számító témát boncolgat. Konkrétan a pedofíliára gondolok, ami alapvetően az egyik legsúlyosabb bűncselekmény napjainkban, mégsem beszélünk róla eleget, inkább könnyelműen elhessegetjük a gondolatot ahelyett, hogy szembesülnénk a tényekkel. A körülményeket pedig súlyosbítja, ha az elkövető olyan ember, akiben egy egész közösség bízik és történetesen papi reverendát visel. Manapság már nem meglepő, hogy az egyház berkein belül ilyen-olyan botrányra derül fény, de nem is olyan régen szinte képtelenség volt ezekről tudomást szerezni. Néhány bátor ember azonban szembeszállt a legnagyobb földi hatalom képviselőivel, az ő történetüket mutatja be a Spotlight.
Emlékszünk még a hollywoodi kosztümös kalandfilmekre vagy a nagysikerű szandál és kard témájú művekre, melyek szüleink fiatalkorát határozták meg? Természetesen egyeseknek jelentenek valamit ezek a szavak, másoknak viszont semmit. Tény és való, hogy a mai filmeket össze sem lehet hasonlítani a 60 évvel ezelőtti alkotásokkal, de vajon mi húzódhat a csillogás, a szín és a pompa mögött? Ezekre az apró, a sötétben megbúvó kis dolgokra világít rá mai filmünk, az Ave, Cézár! (Hail, Caesar! 2016)
A Haláli hullák hajnala az Edgar Wright–Simon Pegg szerzőpáros első közös mozifilmje, melyet korábbi, Spaced című tévésorozatuk szellemében (és nemegyszer arra utalva) készítettek. A Haláli hullák hajnala ugyanúgy tömve van popkulturális referenciákkal, mint a Spaced, harsog a kiváló angol humortól és mindezeken túl úgy válik a zombifilmek paródiájává, hogy maga is ízig-vérig autentikus zombifilm.
Robert Zemeckis munkásságát, úgy érzem, nem kell bemutatni a filmrajongóknak. Szinte minden műfajban kipróbálta magát és számtalan örökzöld klasszikust tett le az asztalra. Ezúttal egy olyan témát igyekszik bemutatni, amit minden felnőtt és gyermek szédülettel vegyes rajongással nézhet; a cirkuszok és a kötéltáncosok világát, ráadásul mindezt IMAX 3D-ben. Tériszonyosok vigyázat!
Igen, mélyen tisztelt elvtársak, végre elérkezett a pillanat, amiért roppant hálásak lehetünk. Hosszú évek után önálló filmet kapott az egyik legellentmondásosabb, legdurvább és legviccesebb Marvel figura, ennek eredménye pedig egy elborult akcióvígjáték és paródia egyvelege. Nyáladzó geekek és más témákra gerjedő pasik milliói rohamozták meg a jegypénztárakat, akik a tavalyi Valentin-napi moziért akartak bosszút állni barátnőiken. A számok önmagukért beszélnek, úgyhogy lássuk, miről is szól pontosan a hullamedence!
Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.