Mondja valaki, hogy a nők nem veszélyesek! Persze, hogy azok. Keanu Reeves karrierje ingadozik, mint a libikóka. Legutóbb a John Wick egy jó kis zsánerfilmet rakott le, a Knock Knock is erre készül?
Batmantől a Mad Maxig, az Eredettől a Warriorig és még sok más mindenig, Tom Hardy rengeteg kisebb-nagyobb filmben szerepelt az utóbbi években. Számtalan cikk veszi szemügyre, hogy vajon ő lenne generációnk legnagyszerűbb színésze? Ez természetesen nem így van, hisz ott van Michael Fassbender, Benedict Cumberbatch és igazából még sokan mások. Az viszont vitathatatlan tény, hogy Tom Hardynak is ott a helye a legjobbak között. A Legenda után pedig akár duplán is aláhúzhatjuk ezt a kijelentést, ugyanis maga a film igazából Hardy nélkül nem lenne nagy eresztés, viszont vele… Mondhatnánk azt, hogy ő menti meg az egészet?
Megszokhattuk már, hogy ha Sir Ridley Scott ül a rendezői székbe, nagyjából két műfajban várhatunk tőle igazán maradandót; a tudományos-fantasztikumban, illetve történelmi témájú filmekben. Ridley nagymester olyan sci-fikkel ajándékozott meg minket, mint A nyolcadik utas: a Halál vagy a Szárnyas fejvadász, és olyan történelmi filmekkel akasztotta meg a lélegzetünket, mint a Gladiátor. Az utóbbi évek azonban igazi hullámvölgynek számítottak a rendező munkásságában. A Prometheus nem hozta el a tüzet a mozinézők lelkébe és a legtöbb néző az Exodust is inkább a 11. csapásként értékelte a bibliai tíz után. Amikor pedig bejelentette, hogy Andy Weir bestsellerét, A marsit készül megfilmesíteni, az eredményt sokan, köztük jómagam is némileg vegyes érzelmekkel vártuk. Egy ilyen regény ugyanis hatalmas lehetőséget rejt magában mind pozitív mind negatív szempontból.
Az eredmény? A regény és a film után szabadon szólva; tudományoskodjuk ki a szart is ebből a kritikából!!!!
A magyar filmipar az utóbbi időkben mondhatni kissé termékenyebbé vált, legalábbis két év távlatából szemlélve, hiszen 2013-ban tekinthettük meg a Fehér Isten című filmet, és 2014-ben az általunk is bemutatott Liza, a rókatündér fenomenális jelenetein ámulhattunk. 2015-ben pedig megérkezett a Saul fia című alkotás, melyet nézők és kritikusok is elismeréssel fogadtak. Most ősszel egy újabb film került a magyar alkotók kezéből a vászonra, ebben a posztban pedig megnézzük, vajon hozza-e az elvártakat. Íme a Víkend (2015).
A népvándorlás és a migráció napjaink egyik legkényesebb és leginkább sürgető problémája, melyet politikusok, szakemberek és civilek egyaránt vegyesen értékelnek, más és más szempontok alapján. Egyesek az embertársaink iránti megértést és türelmet helyezik előtérbe, mások a rideg realitást és az óvatosságot, de sajnos sokszor szélsőséges vélemények is akadnak, mind bal, mind jobb oldalról. Miközben a migránsok az életveszély elől és/vagy a jobb élet reményében indulnak Nyugat-Európa felé, addig a kormányok is különböző hatékonyságú és vitatott módszerekkel igyekeznek szűrni vagy feltartani a hatalmas tömegeket, mint határzár, kerítés, határvadászok stb. Nem tisztem, hogy a migrációt, mint biztonságpolitikai szakértő értékeljem, ezt meghagyom a nálam milliószor képzettebb Nógrádi Györgynek.
Van azonban egy film, ami folyamatosan kattogott az agyamban valahányszor a híradásokat néztem, illetve valahányszor a Keleti pályaudvar környékén jártam. Ez a film ugyanis most aktuálisabb, mint valaha…egy film, amely bemutatja, mi van, ha már a határzár sem működik…Igaz, itt a migránsok nem valamely távoli országból jönnek…Annál sokkal, sokkal messzebbről!
Ha Dánia, akkor Lars von Trier. A rendező munkássága igen színes, több műfajban kipróbálta már magát felemás sikerrel, a ’95-ben alapított dogma filmes mozgalom egyik atyja, ráadásul igazi botrányhős, a cannes-i persona non grata. Bármelyik filmjéről szólhatna a dán ajánló, személyes kedvencem például a Hullámtörés. Anders Thomas Jensen több forgatókönyvet jegyez, mint saját rendezést, bár becsületére legyen mondva, amit egyszer megrendez, annak meg is írja a forgatókönyvét. Munkássága 1996-ra nyúlik vissza, egészen a kétezres évekig rövidfilmeket készített, szám szerint hármat, ezek közül az első kettő „csak” jelölésig jutott kategóriájában, ám végül ’99-ben a Valgaftenért megkapta a kis szobrocskát. Azt hihetnénk, hogy ezt a bő három évet arra áldozta, hogy kialakítsa a stílusát, szakmailag fejlődjön, de nem így történt. A már felvezetett dogma mozgalomban ugyan nem jegyez saját rendezésű filmet, de gyakorlatilag a műfaj klasszikusának számító, sorrendben a harmadik mozinak, a Mifune utolsó dalának ő írta a forgatókönyvét, akárcsak a 2000-es A király élnek, illetve a 2002-es Hogy szeretsz?-nek. Ez utóbbi több aspektusból is nagy hatást gyakorolt pályafutására, ugyanis ekkor kezdődött sikeres múltra tekintő munkakapcsolata a szintén dán nemzetiségű Susanne Bierrel. A rendezőnő Hogy szeretsz? címre hallgató dogma filmjének forgatókönyvét ő írta, és gyakorlatilag örökös írója maradt Biernek, kettejük kapcsolatából olyan filmek születtek, mint a Testvéred feleségét, Esküvő után, a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar szobrot érő Egy jobb világ, Csak a szerelem számít, illetve eddig az utolsónak számító 2014-es Második esély. Másrészről Biernek olyan színészeket köszönhet, akik nélkül gyakorlatilag nem forgat filmet, mert ez a gárda egy szentnek és sérthetetlennek számító családdá nőtte ki magát. Soren Pilmark, Paprika Steen, Nicolas Bro, Ole Threstrup, Ulrich Thomsen, Nikolaj Lie Kaas és Mads Mikkelsen a dogma filmesek sokat foglalkoztatott színészei, de Hollywoodba csak egyiküknek sikerült betörni, Mikkelsennek. Egy fórumon olvasva futottam bele egy hozzászólásba, ahol azt írta egy felhasználó, hogy örül a Hannibal sorozatnak, mert megismerhette ezt az általa csodálatosnak tartott színészt és azokat a fantasztikus dán filmeket, amikben szerepelt. Jómagam már régebbről ismertem a Jensenhez köthető dán filmgyártás eme fantasztikus alkotásait, ezért is döntöttem a Zöld hentesek mellett, mert egy európai filmes listán ennek a filmnek helye van.
Remélhetőleg ősszel a magyar mozikba is beköszönt a Victor Frankenstein, James McAvoy és Daniel Radcliffe főszereplésével. Az előzetesből ítélve nem csak a látványra, hanem a sztorira is elegendő figyelmet szenteltek a készítők. Mi pedig türelmesen várunk és mormoljuk az imát, hátha valamelyik hazai forgalmazó megveszi a filmet.
Andrea Arnold brit filmrendező első komolyabb rövidfilmjével máris Oscart nyert kategóriájában. A 2003-as Wasp (Darázs) egy egyedülálló édesanyáról szól, aki a régi szerelme felbukkanását követően úgy dönt, egy napra minden gondját és egyúttal gyerekeit is ott hagyja a kocsma bűzlő kukái mellett. A 23 perces kisfilm témája a nő, mint szerető és édesanya attribútumait boncolgatja, és a Wasp-ben megkezdett női sorsok ábrázolása mondhatni a Fish Tank-ben (Akvárium) forr ki igazán, bemutatva azt, hogy a szociokulturális háttér, a töredezett családmodell és a kiüresedett családi kapcsolatok között hogyan formálódott egy 15 éves tinilány személyisége.
Sajnos be kell vallanom, hogy amikor Nicolas Winding Refn filmje, a Drive kijött a mozikban, valamiért elkerülte a figyelmemet. Ha láttam is a plakátját vagy az előzetesét talán azt gondoltam; már megint egy újabb üres autós-marhaság. Eltelt egy kis idő és egyre több ismerőstől hallottam meglehetősen vegyes véleményeket. Volt aki ajnározta és volt aki szidta, mint a bokrot, de egy olyan véleményt sem hallottam, hogy „nem rossz”. Amikor pedig úgy 3 éve először tekintettem meg, a Drive egy igazi sportkocsi módjára, más filmeket messze beelőzve került kedvenceim közé. Üljetek be mellém a képzeletbeli anyósülésre és lássuk, miért is!
Ezen héten ünnepeljük oldalunk első születésnapját, és ez alkalomból olvasóink dönthettek mely, filmekről szeretnének kritikát látni, olvasni. Idáig két cikkünk látta meg ez alkalomból a napvilágot, A király beszéde és a 9. Mai napon folytatjuk a listát egy lehengerlően őszinte 70-es évekbeli alkotással, ám gyorsan rájövünk majd, hogy a vásznon folyó történések manapság is a szemünk előtt vannak. Jöjjön Az ígéret földje (Ziemia obiecana, 1975)!
