Bizonyos tudás vagy ismeret megszerzése az emberiség számára egyszerre minősül áldásnak és átoknak. A görög mitológiában Prométheusz titán, a modern kori történelemben pedig Robert Oppenheimer, az atombomba atyja testesíti meg mindezt. De miként dolgozta fel mindezt korunk egyik legismertebb rendezője, Christopher Nolan? Az Oppenheimer nem egyszerűen egy tudós története, de a tudományé is, amely újra és újra kiszolgálja az emberiség igényeinek sötétebb oldalát.
A Mission: Impossible széria idén, 2023-ban hivatalosan is bekerült a 27-esek klubjába, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy míg a hírhedten híres csoport többi tagja ebbe a korba lépve valamilyen külső és/vagy belső folyamat következményeként jobb létre szenderült, a Tom Cruise vezényletével lezajló akciófilm-sorozat nemhogy nem hunyt el, hanem köszöni szépen, él, virul és jobb formában van, mint korábban.
A különböző morális dilemmák sokszor képezik egy-egy alkotás alapját. Ami valljuk be nem meglepő, hiszen ezek a bizonyos morális dilemmák amellett, hogy remek konfliktusforrások, ráadásul még rendkívül érdekesek is. Hiszen ilyenkor az ember per Közönség általában bele szokott gondolni abba, hogy adott esetben ő mit csinálna. Illetve, hogy mi lenne ilyenkor a helyes döntés. Természetesen az ilyen jellegű problémák a legtöbbször a szuperhősös témájú alkotásokban jönnek elő, mivel a szuperhősök eleve morálisan felsőbbrendű entitásokként vannak kezelve, így az ő esetleges döntéseik, illetve a mögöttük lévő értékrend afféle iránymutatóként szolgálhat egyesek számára. Márpedig a Warner és azon belül a DC igencsak próbára tette, vagyis hát még mindig teszi most a Flash filmmel a társadalom morális értékrendjét.
Cikksorozatunk újabb részéhez érkeztünk. Végigjártuk azt az utat, melyet a mesterséges intelligencia jelölt ki nekünk, horroron, betiltott filmeken és westernen át egészen sci-fi műfajáig. Ezúttal egy rejtélyes és varázslatokkal teli utazásra hívott minket az AI a fantasy világába. A Chat GPT felállította nekünk a szerinte legjobb 5 fantasy filmet.
Ha van valami, ami a dinók mellett talán még képes megmozdítani a gyerekeket, akkor azok a robotok. Hiszen legyünk őszinték, a különböző kinézetű és funkciójú robotok tényleg érdekesek tudnak lenni. Méghozzá nem feltétlenül csak a gyerekek számára. Ezt felismerve a Hasbro nevű játékgyártó cég annak idején létrehozott egy saját különálló robotos világot, amit az utókor úgy ismer, mint a Transformers széria. Voltak belőle játékok, animációs filmek, majd 2007-től kezdődően nagyköltségvetésű mozifilmek is. Hogy ezeknek végül milyen lett a minősége az valahol persze vitatható, ám sikerességük és a popkultúrára tett hatásuk szinte megkérdőjelezhetetlen. Szóval a Hasbro és a mögötte lévő Paramount érthető módon nem szeretné elengedni ezt a szériát és újfent moziba küldték közismert robotjaikat.
Álintellektuális guilty pleasure – így tudnám nagy általánosságban jellemezni Wes Anderson munkásságát. Adott egy zseniális színészgárda fergeteges dialógusokkal, roppant egyedi látványvilággal és bő adag abszurd humorral megspékelve, a történet azonban faék egyszerű és szinte görcsösen mellőz minden kidolgozott, fajsúlyos mondanivalót. Kvázi egy Wishes Örkény, csak sok rajta a pasztellmáz, mondaná a sznob kritikus, teljes joggal. Akkor mégis mi az oka annak, hogy fél Hollywood szeretne dolgozni a rendezővel és a Cannes-i filmfesztivál tárt karokkal várja Anderson legújabb műveit? A kritika nyomokban spoilert tartalmazhat.
Özvegy pszichológus, félárván maradt lányok, elutasító közeg, frusztrált páciensek, feldolgozatlan traumák és egy szekrényben meglapuló szörnyeteg. Az idei Stephen King-adag is megérkezett a mozikba, ami ezúttal nem egy könyvet, hanem egy azonos című novellát vett alapul. Ez a The Boogeyman, magyar címén A mumus.
Nem semmi ez a mesterséges intelligencia! Lenyűgöző látni, ahogy fejlődik és kommunikál a felhasználókkal. Mi itt a Kritizátornál eddig a horror, a sci-fi és a western műfajából generáltattunk vele toplistákat. Ezúttal egy kissé bonyolult vizekre eveztünk. A filmművészet, ahogy haladt a korral egyre csak döntögette le a falakat, amit elé állítottak. Ahogy a nézők ingerküszöbe is egyre magasabbra teszi a mércét, úgy a filmek is sorra döntögetik a tabu témákat. Ám ez nem volt mindig így.
Mivel régen találkoztam már olyan alkotással, ami akkora ellenérzéseket váltott ki, mint az élőszereplős A kis hableány, ezért úgy döntöttem, hogy ez is egy tabumentes cikk lesz. Noha nem azért, mert az alkotás maga feltétlenül indokolná ezt. Vagy mert olyan módon szeretnék beszélni erről az alkotásról. Hanem inkább egyfajta figyelemfelhívó jelleggel, miszerint bizonyos dolgokhoz nem árt kicsit nyitottabban hozzáállni.
Minden bizonnyal sok filmrajongó hozzám hasonlóan lelkesen keresi az újdonságokat. Láttatok már lappföldön játszódó II. világháborús akciófilmet? Én biztosan nem. Emiatt kifejezetten kíváncsian vártam, mit tud nyújtani a Sisu.
