Ebben az írásban megpróbálom a történet elemzése után bemutatni, hogyan kapcsolódik egymásba, Ingmar Bergman – A nap vége című filmjének három narratív síkja, az álom, az emlékezés és a jelen egybecsúszó, néhol már szürreálisan ható rétegei.
Többször is írtam már filmekről, melyeknek valamilyen rákbetegség a témája – 50/50, Lány kilenc parókával, A forrás, Mielőtt meghaltam -, és most itt a legújabb, amely John Green regénye alapján készült. A 2012-ben megjelent könyvre igen hamar lecsaptak az Álomgyár filmes moguljai, hiszen a fő konfliktus szinte „örökérvényűen” aktuális, van benne egy erős szerelmi szál, szimpatikusak a főszereplők, akad néhány kedves poén, és persze gondolatokat fogalmaz meg a legyőzhetetlen emberről, az élettel szemben folytatott harcáról stb. Tökéletes forrás tehát egy nagy népszerűségre számítható mozihoz. A valóság azonban nem ennyire rózsás.
Az ún. Patterson–Gimlin-film egy állítólagos nagylábúról (bigfoot) készül amatőr felvétel, amit 1967. október 20-án rögzített kamerájával Roger Patterson és Robert Gimlin egy észak-kaliforniai erdei folyónál. A filmen egy két lábon járó, szőrös, emberszabású lény halad a fák felé, miközben egyszer visszanéz a válla fölött. Egyesek szemében a felvétel egyértelmű bizonyíték arra, hogy az észak-amerikai hegyek között máig felfedezetlen élőlények rejtőznek, míg mások azon a véleményen vannak, hogy a film hamisítvány. Az évtizedek során mindkét tábor hívei tudományos és kevésbé racionális hipotéziseket is megfogalmaztak pro és kontra, ám egyértelmű bizonyítékot azóta sem találtak a „teremtmény” létezésére – de az ellenkezőjére sem.
A Rendőrakadémia-sorozat Zedje, azaz Bobcat Goldthwait found footage-thrillert rendezett, melynek témája az amerikai erdei ember, vagyis a nagylábú (bigfoot).
_poster.jpg)
A menekülő szerelem nem a sötét filmek találmánya, a filmtörténetben már megjelent Griffith 1919-ben kiadott, A Skarlát Napok című westernjében, de ezzel nem minden filmtörténész ért egyet, ezért mindenképpen meg kell említeni Fritz Lang 1937-es Csak Egyszer élsz című klasszikusát, innen datálható legkésőbb a ciklus kezdete.
2014. 08. 12-én kaliforniai házában holtan találták Robin Williamst. Sokáig kokain- és alkoholproblémával küzdött, halálhíre sokkolta az egész világot, de legfőképpen, hogy saját kezével vetett véget az életének. Egy azonban biztos, nincs olyan ember, és leginkább lelkes filmnéző, akinek ne jutna eszébe egy-egy olyan film, amiről örökké megmarad emlékezetében az Oscar-díjas színész.
A Holt költők társasága 1989-ban látott napvilágot Peter Weir rendezésében, a forgatókönyv Tom Schulman munkáját dicséri. Díjak tekintetében azonban elmaradt az elvárt reményektől, bár a legjobb eredeti forgatókönyvért járó filmakadémiai elismerést így is sikerült bezsebelnie az írónak, de a rendező és Williams is díj nélkül távozott aznap este. Öröm az ürömben, a BAFTA zsűrije mégis a legjobb filmnek választotta meg 1990-ben.
Az ember igazán nem gondolná az elmúlt hetek (hónapok, évek, évtizedek…) híradós anyagai láttán, hogy Palesztinában akadnak rendezők, akiknek nem hogy pénzük (oké, koprodukciós partnerek által), de lehetőségük is van filmet forgatni. Hany Abu-Assaddal ez a helyzet, és a Mennyország most című mozija után most ismét betekintést nyújt Ciszjordánia lakóinak mindennapjaiba – egy olyan világba, ahol az emberek falak és romok között, örökös életveszélyben élnek, és az életük szerves részét képezi az izraeli megszállással szemben tanúsított ellenállás, ami akár szóban, akár konkrét tettekben is megnyilvánul. Mindezektől eltekintve a palesztinok – természetesen – ugyanolyan emberek, mint akárki más; érzéseik, vágyaik, félelmeik és reményeik mit sem különböznek a náluk szerencsésebb helyzetben lévőkétől.
Ezen a héten (augusztus 13-án) volt a híres rendező és producer, Alfred Hitchcock születésnapja. A mester idén lenne 115 éves és ez alkalomból mutatnám be egyik remekművét, a Téboly című filmet.
Alfred Hitchcock 1899. augusztus 13-án született Londonban. 1925-ben fejezte be első filmjét, a Gyönyörök kertjét, aminek a forgatási helyszínt a gyönyörű olasz tájak adtak. 1960-ban és 1963-ban megjelent a Psycho és a Madarak című művei, amelyek mind a mai napig nagy klasszikusoknak számítanak. Mivel ezeket tán a legtöbben ismerik, ezért egy másik remekművét vesszük most górcső alá, amely nem más mint a Téboly című film.
Mi lenne, ha a Vissza a jövőbe filmeket és a Terminátort összekevernénk egy kevés X génnel és megtoldanánk nagyon sok alternatív történelmi eseménnyel? Nem elég? Akkor mi lenne, ha az egészet belengené egy újkori holokauszt árnyéka, ami most a mutánsokat akarja eltűntetni a föld színéről? Megkapnánk a nyár egyik legjobb képregényalapú blockbusterét, az új X-men filmet, Az eljövendő múlt napjait.
Semmi kétség afelől, hogy a Marvel kártyája sikeresnek bizonyult. Nagy kockázatot vállalt a stúdió, hogy egy viszonylag ismeretlen karaktereket bemutató filmet adott a szintén kevésbé ismert James Gunn kezébe. Mivel Hollywood manapság a franchise-építésben, nem pedig a színészkultuszban hisz, szinte mindegy is volt, hogy a főszerepet kinek adják. Chris Pratt eddig a hazánkban is ismert Városfejlesztési osztályban játszott. A Draxet alakító Dave Bautistának eddig csak kisebb szerepek jutottak, de ezúttal egy nagyköltségvetésű filmben is bizonyíthatott. A filmet hatalmas várakozás előzte meg. Csütörtök óta majdnem két hetes késéssel a magyar mozikban is látható. Ha beülsz a filmre, akkor garantáltan mosolyogva jössz ki a moziteremből. Személy szerint én a vége után még 4 óráig is a film hatása alatt voltam, szinte képtelen voltam visszatérni a való életbe. A szó szoros értelmében beszippantott egy másik galaxis.
Őrült zseninek, meg nem értett művésznek születni kell, ez nem valami olyasmi, ami gyakorlással elsajátítható, éppen ezért az emberek többsége furcsán néz ezekre a különcökre, megbélyegzi őket, mert eltérnek a normától, a megszokottól, azonban létezik egy kis százalék, aki a saját középszerűségéből fakadó sikertelenségét azzal próbálja kompenzálni, hogy foggal-körömmel harcol ellene.
Jon is egy ilyen figura a maga középszerű életével és tehetségével. Bármennyire is próbálkozik a dalszerzéssel, mindig a saját maga korlátaiba ütközik, és ez vicces, nagyon is az. A kezdő képsorokban hazafelé sétálva a mindennapjaiból merítve ihletet dalszöveget rögtönöz, de hatalmas klisébe fullad, és amikor már azt hittük, hogy kimosolyogtuk magunkat, hősünk hazaérve felrohan a szobájába, hogy a szöveg mellé zenét komponáljon, és a moziban a néző végképp felröhög azon, amikor Jon rájön, hogy már egy létező dal zenei alapját játssza egy ideje. A másik végletet Frank képviseli különcségével, ami abban nyilvánul meg, hogy egy hatalmas papírmasé fejet visel, és úgy általában szembemegy mindennel, ami hétköznapi, mert ő a saját ütemére lépked.
