Ezen a héten valami olyasmivel állok elő, ami garantáltan kicsapja a biztosítékot az olvasók között. Ma górcső alá vesszük a 2012-es év legbotrányosabb alkotását, melynek címe The ABC’s of Death.
Harmincöt éve, 1979. május 25-én (nálunk 1981. január 15-én) mutatták be Ridley Scott kultikus filmjét, amely sok tekintetben megelőzte a korát, létrehozta a korábban (ebben a formában) ismeretlen sci-fi-horror műfaját, megalapozott egy hullámzó színvonalú és sikerű mozifilmsorozatot, és messze nem utolsósorban bemutatta az egyetemes filmtörténet egyik „legikonikusabb” moziszörnyét.
Az egy dolog, hogy a jubileum alkalmából külföldön újra mozikba küldik az Alient, de hála egy új, hazai forgalmazónak, a magyar rajongók sem maradnak ki az élményből, és ők is láthatják a digitálisan felújított, rendezői változatot.
„Vannak dogok, miket örökre felednék,
és vannak dolgok, miket újra kezdenék.”
…énekelte annak idején az Első Emelet. Homer Hickam számára a nyugat-virginiai szénbányák voltak azok, amiket örökre elfeledett, és a rakétatudomány, amit újra kezdett volna, mindez azonban nem valósult volna meg, ha az oroszok 1957. októberében nem lövik fel a világtörténelem első műholdját, a Szputnyikot. Habár az alig 80 kilós, 60 cm átmérőjű fémgömbre ma már sokan a Hidegháború egyik mérföldköveként tekintenek, mellyel megkezdődött az USA és a Szovjetunió versengése az űrért (is), maga a tény, hogy az emberiség képes volt egy tárgyat földkörüli pályára állítani, annyira lenyűgözte Hickamet, hogy eldöntötte: ő is rakétatudós lesz. A siker felé vezető út azonban igencsak rögös, mint tudjuk.
Bret Easton Ellis 1985-ben mindössze 21 éves volt, amikor a mára már kultuszregénynek számító Nullánál is kevesebb című regénye megjelent. Fiatal kora ellenére olyan markáns világnézet jellemezte művét, amely összefüggésrendszereiben nem csak generációját szólította meg, de az irodalomtörténészek azon csoportját is, akik elsőre kétkedésüket fejezték ki mind a személye, mind a könyve kapcsán. Munkássága a 60-as években megjelenő posztmodern minimalizmussal köthető össze, egy olyan műfajéval, mely legnagyobb jellemzője a redukált személyiségábrázolás, a valóság technikai médiumokban való megjelenítése, a társadalmi szerepek eltűnése vagy felcserélődése és az úgynevezett x generáció céltalan identitáskeresése.
Ezen a héten hétfőn, azaz augusztus 25-én ünnepelte Sean Connery 84. születésnapját. A skót származású színész rengeteg munkát kipróbált fiatalon, volt tejesember, tehergépjármű vezető, festménymodell, koporsókészítő és testépítő. A királyi hadseregben is szolgált, ahonnan egészségügyi okok miatt menesztették. 23 évesen választania kellett, hogy profi focista vagy színész lesz élete hátralevő részében. Mondani se kell, hogy melyik mellett maradt, ugyanakkor a sport iránti lelkesedése nem lankadt. Elmondása szerint élete egyik legokosabb döntése volt. Első filmje a No Road Back volt, ahol kisebb szerepet kapott. Az áttörést 1962-ben érte el, amikor főszerepet tölthetett be a legendás titkos ügynök, James Bond bőrébe bújva a Dr. No című alkotás révén. Az általa alakított James Bond filmeket a legtöbben ismerik ezért egy kevésbé ismert filmjét mutatnám be, amely remek szórakozás az egész családnak vasárnap estére. Ez a film A kertész és a kis emberkék.
Nem kevés túlzással, amíg a magyarok fellázadtak az orosz elnyomás ellen 1956-ban, addig Hollywood elkészítette történetének egyik „legklasszikusabb” sci-fijét, melyben feltűnt a szemtelenül fiatal Leslie Nielsen (a későbbi Drebin hadnagy á la Csupasz pisztoly), na meg Robby, a robot, „aki” azóta is előkelő helyet foglal el az Álomgyár géphősei között. Az ’50-es évek tipikus alkotása a Tiltott bolygó, amely olyan „űr”-filmeket inspirált, mint a Star Trek, a Csillagok háborúja vagy az Alien.
Ebben az írásban megpróbálom a történet elemzése után bemutatni, hogyan kapcsolódik egymásba, Ingmar Bergman – A nap vége című filmjének három narratív síkja, az álom, az emlékezés és a jelen egybecsúszó, néhol már szürreálisan ható rétegei.
Többször is írtam már filmekről, melyeknek valamilyen rákbetegség a témája – 50/50, Lány kilenc parókával, A forrás, Mielőtt meghaltam -, és most itt a legújabb, amely John Green regénye alapján készült. A 2012-ben megjelent könyvre igen hamar lecsaptak az Álomgyár filmes moguljai, hiszen a fő konfliktus szinte „örökérvényűen” aktuális, van benne egy erős szerelmi szál, szimpatikusak a főszereplők, akad néhány kedves poén, és persze gondolatokat fogalmaz meg a legyőzhetetlen emberről, az élettel szemben folytatott harcáról stb. Tökéletes forrás tehát egy nagy népszerűségre számítható mozihoz. A valóság azonban nem ennyire rózsás.
Az ún. Patterson–Gimlin-film egy állítólagos nagylábúról (bigfoot) készül amatőr felvétel, amit 1967. október 20-án rögzített kamerájával Roger Patterson és Robert Gimlin egy észak-kaliforniai erdei folyónál. A filmen egy két lábon járó, szőrös, emberszabású lény halad a fák felé, miközben egyszer visszanéz a válla fölött. Egyesek szemében a felvétel egyértelmű bizonyíték arra, hogy az észak-amerikai hegyek között máig felfedezetlen élőlények rejtőznek, míg mások azon a véleményen vannak, hogy a film hamisítvány. Az évtizedek során mindkét tábor hívei tudományos és kevésbé racionális hipotéziseket is megfogalmaztak pro és kontra, ám egyértelmű bizonyítékot azóta sem találtak a „teremtmény” létezésére – de az ellenkezőjére sem.
A Rendőrakadémia-sorozat Zedje, azaz Bobcat Goldthwait found footage-thrillert rendezett, melynek témája az amerikai erdei ember, vagyis a nagylábú (bigfoot).
_poster.jpg)
A menekülő szerelem nem a sötét filmek találmánya, a filmtörténetben már megjelent Griffith 1919-ben kiadott, A Skarlát Napok című westernjében, de ezzel nem minden filmtörténész ért egyet, ezért mindenképpen meg kell említeni Fritz Lang 1937-es Csak Egyszer élsz című klasszikusát, innen datálható legkésőbb a ciklus kezdete.
