A mesterséges intelligencia napról napra fejlődik. Legutóbb arra kértük meg az egyik legismertebb MI chatprogramot, hogy állítson össze egy TOP 5-ös listát a legjobb sci-fi filmekből és az eredmény elég meggyőzőnek bizonyult. Ezúttal egy másik műfajban tesszük próbára a program tudását. Arra kértük, listázza ki nekünk az 5 legjobb horror műfajú alkotást a filmművészetben. Egy kissé meglepődtünk az AI összeállításán.
Mindenekelőtt szükséges tisztázni: a szerzői, vagy művészi igénnyel elkészített horror nem a 2010-es évek második felének a találmánya. Évtizedekre visszamenőleg találunk – többek között – pszichológiai, vagy társadalomkritikai kontextussal megtámogatott borzongató filmeket, elég Ingmar Bergman nyomasztó és kietlen svéd tájaira (Farkasok órája; 1968), Roman Polanski-nak a psziché különféle szegleteit taglaló munkáira (Iszonyat; 1965, Rosemary gyermeke; 1968), vagy Wes Craven korai, a hatvanas és hetvenes évek kiábrándultságát és züllöttségét magán viselő mozijaira (Az utolsó ház balra; 1972, Sziklák szeme; 1977) gondolni. Ezekben az alkotásokban amellett, hogy rendre betekintést kapunk az adott alkotó markáns világlátásába és stílusába, kellő érzékkel bemutatott, egyetemes témák is terítékre kerülnek. Az igényes horrorfilmek korszaka tehát már korábban elkezdődött, melyből előszeretettel táplálkozik a ma rendkívül ünnepelt Robert Eggers- (The Lighthouse, The VVitch) Jordan Peele- (Get out, Us) Ari Aster (Hereditary, Midsommer) szentháromság, és miközben lefutják a kötelező tiszteletköröket elődeik nagysága előtt, vászonra álmodják az évek során felgyülemlett bekattanásaikat. A felsorolt nevek között most utóbbi baljóslatú léptekkel és felkavaró sikításokkal kopogtat az ajtónkon Beau is Afraid címmel.
A mesterséges intelligenciák fejlődése napjainkban egészen példaértékű. Elképesztő látni, ahogy munkahelyeinket és otthonainkat átszövi az okostechnológia. A különféle mesterséges intelligenciák algoritmusai számos területen segíthetik elő az emberiséget a fejlődésben, beleértve a közlekedést, az egészségügyet, az oktatást és az életminőséget. Mi is próbának vetjük alá a ChatGPT programot, hogy teszteljük a relevanciáját és fejlettségét.
Oké legyünk őszinték. Ha felmerül, hogy jön egy új romantikus alkotás, ami helyenként akár tartalmazhat úgymond pikáns jelenteket is, főleg hogyha az még valami hű de sikeresnek kikiáltott könyv alapján is készült, akkor az ember automatikusan lejjebb viszi az elvárásait. Ezért pedig valljuk be elég sokan és elég sokat tettek az utóbbi években. Így jöhetett létre az Alkonyat széria, ami egyébként így visszatekintve még nem is volt annyira szörnyű. Aztán jöttek az 50 árnyalat alkotások, meg a Miután, amiből egyébként már készül a cikk, ám a jelenleg abszolút nonpluszultrája ennek a műfajnak az a 365nap, amiről már olvashattok tőlünk. De a magyar szerzők is hozzájárultak ehhez a dologhoz, többek között a korábban itt bemutatott Édes tini élet című alkotással. Viszont ezek mindegyikén túltesz a Gyönyörű sorscsapás, amiből bár esküszöm, hogy nem akartam, de végül mégis csak egy tabumentes cikk lesz belőle. Szóval újfent olyan dolgokról és olyan módon kell beszélnünk, ami egyesek számára esetleg kellemetlen vagy visszataszító lehet.
A 2019-es Gyagyás gyilkosság egy alapvetően szerethető film volt. Semmiképp sem kimagasló, de szerethető. A Netflix valószínűleg elégedett volt a nézettséggel, hiszen most megtekinthetjük Jennifer Aniston és Adam Sandler közös nyomozásának folytatását is. De vajon érdemes így tennünk?
,, If one does what God does enough times, one will become as God is.”
Az embervadász (Manhunter; 1986)
A kultúra nincs vákuumba zárva, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ezt az állítást leginkább a kultúrák leképeződéseinek számító művészeti ágaknak (pl. képzőművészet, irodalom, zene) a kapcsán lehet kimutatni. Az évszázadok alatt a különféle ágazatok – többek között a történelmi és földrajzi különbségek miatt is – elhatárolódtak egymástól, azonban az emberi kíváncsiság és nyitottság egyvelegének következtében megállíthatatlanul hatnak egymásra. A létrejövő hatásmechanizmusok állhatnak abból, hogy a kultúrák átformálják, kiegészítik egymást, elvesznek egymástól, hozzáadnak a másikhoz, csökkentik vagy növelik az eszmei értékeket, a lényeg, hogy a hatásfolyamatokon belül semmi sincs bárminemű regulához kötve. Ez alól a filmipar, illetve a filmművészet (kinek mi éppen a szimpatikus) sem képez kivételt. Számos és számtalan olyan filmet, stílust, műfajt, korszakot, lehetne felsorolni, amik jó keverékkutya módjára több helyről is ,,ihletet merítettek”, saját maguk képére formálva az elődök által kitaposott utakat, hogy végül felszabadultnak, frissnek és mégis ismerősnek hassanak a nagyérdemű számára. Pontosan ilyen öszvérnek számít Mann harmadik rendezése is.
Nem túlzás azt állítani, hogy a „papír-ceruza-dobókocka” szerepjátékok öreg atyja, a Dungeons & Dragons reneszánszát éli manapság. Amellett, hogy egyre több ember próbálja ki a játékot, a filmekben, sorozatokban és más médiumokban is egyre gyakrabban találkozhatunk vele (gondoljunk csak a rendkívül népszerű Critical Role podcastra, vagy az az alapján készült The Legend of Vox Machina animációs sorozatra). Ugyan voltak korábban rá kísérletek, hogy mozgóképes formában is megelevenedjen a D&D világa, de ezek rendre kudarcot vallottak. Így amikor a Paramount bejelentette, hogy újból nekifut a szerepjáték filmvászonra ültetésének, a rendezést pedig a leginkább vígjátékokban utazó Jonathan Goldstein és John Francis Daley (Förtelmes főnökök, Éjszakai játék) párosára bízzák, a rajongókban talán jogosan merülhettek fel kétségek. Lássuk hát, hogyan sikerült a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület!
A ceruzával gyilkoló egyszemélyes hadsereg negyedszerre is visszatér a mozikba, a John Wick: 4. felvonás képében. De vajon van-e még lendület, frissesség és újdonság a Keanu Reeves nevével fémjelzett akciódömpingben?
A kalandos életúttal rendelkező és eleinte nem is a DC égisze alatt hősködő Shazam karaktere legalább egy szempontból igazán rendhagyónak mondható. Eredettörténetét bizonyára ismeritek, igaz ez abban az esetben is, ha legalább az első, nevével fémjelzett mozit láttátok, nem feltétlenül kell hozzá a figura képregényes megjelenéseiben való jártasság. Korai kalandjait még a Fawcett Comics jegyezte, aztán a Marvel Kapitány névvel kapcsolatos pereskedéssel és parkolópályára állítással eltelt két évtized után, pontosítva a dolgot, 1972-ben, a fentebb említett két betűs kiadóóriás leporolta és újragondolta önkéntes jótevőnket. Lássuk azonban közelebbről milyen is lett a mágia hullámaiban mélyebben alámerülni kívánó második filmes nekifutás.
Talán még a Jurassic World háromról szóló kritikában említettem meg azt, hogy a dinoszauruszokkal vagy legalábbis a hozzájuk hasonló lényekkel nemcsak hogy szinte mindent el lehet adni, hanem ilyen az emberek egy jelentős része sokkal elnézőbb is az adott alkotás hibáival szemben. Pláne, hogyha még valami éppen aktuálisan felkapott vagy közkedvelt színész is szerepel benne. Hasonló a helyzet a 65 című alkotással, ami már az előzetesében sem akarta többnek mutatni magát, ami. Vagyis egy scifi akció kaland dinókkal Adam Driver főszereplésével.
