A legkönnyebb azokról a dolgokról írni, amikről tudom, hogy az általam kedvelt műfajokba tartoznak, és egyértelműen vagy rosszak vagy nagyon jók. Abban az esetben, ha ki kell lépnem a komfortzónámból, jóval kritikusabban tudok csak az adott dologra nézni. Az Egyetemre mentem kötetét a Panel Kalandor kiadótól kaptuk meg, és már a borítónál és a címnél éreztem, hogy ez komfortzónán kívüli utazás lesz. Hogy kellemes vagy sem, ez a cikkből kiderül.
Frank Miller 1986-ban örökre megváltoztatta a képregény zsánerét. Felrúgott minden korábbi szabályt és saját ízlésével, gondolatiságával gazdagította a szuperhős történetek mitológiáját. Kollégája, Alan Moore is hasonlóképpen járt el ugyanebben az évben a Watchmen című eposszal. Csak míg Moore ezt egy alternatív történelemben játszódó sztorival tette meg, jobbára ismeretlen szereplőkkel, addig Miller egy közkedvelt és kultikus rangra emelt figurával járt el hasonló módon, Batman-nel. Az írás spoileres!
A szuperhősös képregények világában is találkozni családokkal, akik nem sokban különböznek a normális családoktól: ők is időről-időre vitáznak és hajba kapnak egymással, de mélyen legbelül azért szeretik egymást, és a nap végén persze jól megmentik a világot. De mi a helyzet akkor, ha ez a család teljesen diszfunkcionális, a családtagok legszívesebben megölnék egymást, és nemhogy a világ megmentése sem biztos, de még az is benne van a kalapban, hogy ők maguk idézik elő a világvégét. Erről szól Gerard Way és Gabriel Bá végtelenül bizarr képregénye, Az Esernyő Akadémia.
A Disney közel két éve jelentette be váratlanul, hogy reaktiválják a hatalomátvételkor elkaszált Klónok háborúja sorozatot, ami így 12 új epizóddal kibővülve most tényleg megkapja az igazi lezárását. Kiskapu azonban még mindig van (noha az esély a nullához tendál), hisz a sorozat hányattatott sorsának köszönhetően még sok olyan 4 epizódos (és egy 8 részes) történet van, ami egyáltalán nem került képernyőre – ezeknek egy része más formátumban lett kiadva, regény vagy képregény formájában, a másik része pedig befejezetlenül fekszik egy fiók mélyén.
A Watchmen-t olvasva vagy nézve számtalan korábbi, képregényes sablonoktól mentes figurával találkozunk. Alan Moore és Damond Lindelof valós emberi karaktereket tudtak létrehozni, akikkel kapcsolatban feltétlen nélküli azonosulás nem biztos, hogy megtörténik, de a motivációik abszolút érthetők lesznek a cselekmény alakulása során. A cikkben a képregényből, ebből adódóan a filmből, valamint a sorozatból is fogunk csemegézni. Vigyázat, a cikk erős spoilereket tartalmaz! A lista erősen szubjektív
Alan Moore a képregény kultúra megkerülhetetlen alakja. Nem mindennapi fizimiskája csak egy dolog, ehhez társulnak a kreatív, elgondolkodtató munkái. Elég a V, mint Vérbosszú, vagy a Pokolból című alkotásait említeni, amelyeket ha olvastatok, pontosan tudjátok, hogy miért számít Moore az egyik legegyedibb írónak. A következőkben legismertebb munkájáról lesz szó, amit 1986-ban kezdtek kiadni, és mai napig a műfaj egyik alapkövének számít.
Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.
Minden hős annyit ér, mint a gonosz, akivel szemben meghatározza önmagát. Talán éppen ez az oka annak, hogy bizonyos történetekben a főgonosz sokkal érdekesebb karakter, mint maga a főhős. Ők azok, akik elindítják az események láncolatát, az ő tetteik késztetik a hősöket cselekvésre, így végső soron ők a cselekmény mozgatórugói. Sorozatunk célja az, hogy bemutassunk néhányat a legikonikusabb főgonoszok közül, utána járva annak, hogy mi is teszi őket igazán különlegessé.
Ironikus, de mögöttes és témareflexív is, hogy cikksorozatunk sorozatokat szed össze négy fős csokrokba gyűjtve. (Az első rész itt.) Nézzük hát, miből élünk ezúttal; újabb négy szórakoztató sorozat, amiknek helyenként esztétikai tétjeik is vannak.
Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
