Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.
Az HBO új sorozata a templomos rend végső korszakát öleli fel. Szerencsém volt megtekinteni a sorozat első két részét, és azt kell, hogy mondjam, jöhetne még. Főleg azért, mert még nem is az, hogy nehéz, de ignoráns is lenne véleményt alkotni a sorozatról az első két része alapján. Miután remélem mindenkinek tiszta, hogy nem a sorozatról, csak részekről lesz szó, nézzük meg, milyen is volt a Templomosok első két epizódja!
Amikor először láttam a Hét nővér előzetesét, kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki a rendez a történetből. Elvégre az egygyerekes családmodell nem új keletű, hiszen Kínában tudtommal jelenleg is érvényben van. Persze itt nem veszik el a szülőktől a csemetéjüket, hanem jóval több támogatást kapnak. Az viszont nagyon érdekelt, hogy egy ilyen világban mégis hogyan boldogulnak a magukat Karen Settmannek nevező hetes ikrek.
Két okból voltam igazán izgatott, mikor hivatalosan is bejelentették, hogy a Punisher megkapja a saját sorozatát. Egyrészt egy fan favorit karakterről van szó, másrészt eléggé ráfért a Netflix képregényes sorozataira, hogy valaki letegyen valamit az asztalra végre. Minden rajongásunk, mind a képregényes sztorik iránt, mind a koncepció iránt, amit a Netflix beígért a Marvel világán belül, egyre kevésbé tartotta a gerendákat, a sajnos gyengére sikerült sztorik mellett. Az már csak hab a tortán, hogy bár jelenleg maradnak a Marveles sorozatok a Netflixen, de a Disney minden mást visz át a saját streaming szolgáltatásába, amit 2019-ben indít majd. Visszaolvasva a kritikákat, talán kitűnhet, hogy bár nem került nézhetetlen státuszba egyik sem, viszont mindig volt ott egy erőteljes „de”, ami lássuk be őszintén, a forgatókönyvek lelkén nyugszik. Frank Castle karakterénél keresve se találnánk jobb szuperhőst, akarom mondani vérengző gyilkost, aki gatyába tudná rázni a Netflixes sorozatokat.
Kép forrása: comicbook
Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.
Mit jelent egy gyereknek a családja büszkesége? A primer közösségének támogatása? Képes valaki tovább lépni, ha azok az emberek nem támogatják, akiknek elsőszámúan mögötte kellene állniuk, vagy ez stigmatizálni fogja örök életére? A Pixar legújabb filmje, a Coco pontosan a büszkeség, az önállósodás szüksége, a családhoz való viszony kérdésköreit járja körbe.
Idén november 18-án és 19-én került megrendezésre a Hungexpoban az őszi PlayIt rendezvény, amelynek első napján magam is részt vettem. Az esemény magasan a legnagyobb, a hazai gamer közösségek számára szervezett találkozó, tele színes programokkal, shopokkal és játékkal, a létező legtöbb platform által prezentált szórakozási lehetőségekkel együtt.
Mitől lesz férfi a férfi? Egyáltalán mikortól beszélhetünk valakiről férfiként? Az árvaság férfivé tesz-e minket? Érdemes-e az életet választani a halál helyett, ha társ nélkül marad az ember?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik Politzer Péter első nagyjátékfilmje, a Varsói Filmfesztiválon debütált Férfikor.
Tizenöt éve mutatták be kis hazánkban a fenti remekművet, ami azóta – abszolút méltán – kultuszfilm státuszba került. Eljátszottam a gondolattal, hogy mai, felgyorsult, összezsugorodott világunkban (pontosabban, ha ma született volna eme írás), okos telefonokra „komponálva” hogy nézne ki egy villám-filmkritika. Nagyjából így.
Párizs – Hollywood – Párizs. Jean-Pierre Jeunet eddigi pályája során ezt az utat járta be. Túl a méregerős vizualitású Delicatessenen, a szívbemarkolóan szép Elveszett gyerekek városán és az Alien 4. kissé balul sikerült kitérője után visszatért hazájába, és készített lefegyverzően bájos filmet.
