Jeff Nichols (Éjjeli látomások, Mud) legújabb filmje, Motorosok egy letűnt kor ideáját próbálja bemutatni a nézőjének, sajnos kisebb sikerekkel. A direktor Danny Lyon fotós ikonikus fotósorozatát veszi alapul, így a film középpontjában egy chicagói motoros klub, a Vandálok élete áll, a felemelkedésüktől egészen a bukásukig.
Akkora csendben adta ki az Xbox Game Studios a Ninja Theory által fejlesztett Senua’s Saga: Hellblade II című játékát, hogy ha nem követem, talán észre se veszem, hogy megjelent. Vajon megérte a várakozást?
A filmtörténelem egyik legepikusabb szörnyének számít ma is. Nem hatnak rá a földi lőfegyverek, fogai közül sugárzó atomrobbanást megidéző lehelletet bocsát ellenségeire és rendkívül gyorsan regenerálódik. Godzilla lényét (vagy eredeti nevén Gojirát) nem kell bemutatni senkinek. A kaijuu filmek hatalmas szörnye 1954-ben debütált a japán mozikban. A Toho stúdió a kerek évforduló alkalmából egy új filmmel tiszteleg a szörnymozik nagyapjának, amellyel az eredeti alkotás gyökereihez kívánnak visszanyúlni.
Benoît Delhomme rendezői debütálásában két hollywoodi nagyágyú, Anne Hathaway és Jessica Chastain harcát látjuk kertvárosi idillbe ágyazva. Az alapsztori ugyan kifejezetten jó alapanyag izgalmas kérdések felvetéséhez, azonban erős túlzás az Anyai ösztönt pszichothrillernek nevezni: a túljátszott érzelmeknek nem érezzük a súlyát, az ütősnek szánt csavarok pedig sem az adrenalinszintünket nem dobják meg, sem az agytekervényeinket nem mozgatják meg.
Bevallom nem igazán szeretem a novellásköteteket, illetve úgy általában véve a novellákat. Ennek egyfelől főként az az oka, hogy én speciel inkább jobban kedvelem a hosszabb, egybefüggőbb történeteket. Másfelől pedig mert legtöbbször azt tapasztalom, hogy a novella szerzők úgy tekintenek erre az egész dologra, hogy ez most az ő pillanatuk a tündöklésre és általában valami olyan elvont és groteszk dolgot mutatnak be, aminek sok esetben semmi értelme. Vagy ha mégis, akkor azt sokszor ilyen nagyon kifacsart és művészieskedő keretbe foglalják, ami finoman szólva is taszítani szokta a közönség egy jelentős részét. Az pedig már csak külön felháborító szokott lenni, amikor egyesek azt mondják, hogy ezeknek az alkotásoknak a megértéséhez valamilyen kulturális és/vagy intellektuális tudásszint szükséges, hol ott a legtöbb esetben ezek a cuccok valójában csak egy pocsék alkotó pocsék munkái.
Habár igaz, ugyanez az állítás speciel az úgynevezett szépirodalmi alkotásokra is érvényes, amik … nos fogalmazzunk úgy azok az alkotások szintén a komfort zónámon kívül helyezkednek el. Ennek ellenére hébe-hóba azért beszoktam vállalni egy-egy ilyen jellegű alkotást. Noha leginkább azért, mert általában nem szoktam tudni, hogy pontosan mibe is nyúlok bele. Valamint, mivel nem titok, hogy ez a mostani alkotás történetesen egy általam kedvelt újság a Magyar Hang által fenntartott kiadó berkein belül került kiadásra, akiknek részben ezáltal is szeretném valahogy támogatni a munkájukat. Politikai hovatartozástól függetlenül.
Valahogy erről a játékról még nem esett szó az oldalon, de mivel a csapból is az AI folyik, gyorsan figyelmetekbe ajánlom ezt, mielőtt a mesterséges intelligencia átveszi fölöttünk az uralmat (persze csak ha elhiszitek, hogy nem egy AI írta ezt).
Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.
Nehéz olyan kritikát mondani a Baldur’s Gate 3-ról, ami ennyi idő után még nem hallottunk. Ezért azokra a pontokra szeretnék reflektálni, amik a nagy közönség előtt már elhangoztak, de a saját élményem érdekében megerősítésért, vagy megcáfolásért fordultam már tapasztalt ismerőseimhez.
Évek óta dédelgetett tervem valósul most meg előttetek kedves Olvasók. Szinte a Kritizátor létrejöttével egyidős egy olyan cikksorozat gondolata, amiben olyan sorozatokról, filmekről írok, amik gyerekkorom kedvencei voltak. Ezúttal most a régi, klasszikus rajzolt, animált történetekre gondolok. Ezek a kétezres évek első és második felében mentek olyan csatornákon, mint a Minimax, a Fox Kids, a Jetix vagy a korai RTL Klubon futó Kölyökklub és talán még a TV2-n is futott pár ilyen sorozat. Főleg azért ezeket a csatornákat említettem, mert nálunk nem volt például Cartoon Network. A későbbi cikkekben viszont oda is eljutunk.
(tovább…)A CD Projekt Red 2020-as Cyberpunk 2077 játéka olyan hullámokat gerjesztett pozitív és valamilyen formában negatív irányba is, hogy évekre megosztotta a gamer társadalmat és egy rakás érdemi és kevésbé érdemi vitának adott alapot.
