George Miller a Mad Max: A harag útja című filmjével megalkotta a posztapokaliptikus akciófilmek koronázatlan királyát. De képes megismételni a csodát a 2015-ös csodát a Furiosával? A fékevesztett akció vagy a lassabb karakter és világépítés áll jobban a szériának?
Miközben az élőszereplős Star Wars-sorozatok rendre megosztják a nagyérdeműt, az animációs sorozatok renoméja mit sem romlott (vagy csak keveset) a Klónok háborúja óta. Dave Filoni évek óta ezer százalékon pörög, ami az új Star Wars-projekteket illeti, ír, rendez, producerkedik, és szállítja az újabbnál újabb ötleteket. Mondhatni ő fogja össze azt az egyre inkább elburjánzó és átláthatatlanná váló világot, amivé Lucas univerzuma az elmúlt tíz esztendőben vált. A Jedihistóriák után, mely Ahsoka és Dooku személyiségének szemszögéből mérföldkőnek számító eseményekről oszlatta el a ködöt, ezúttal két olyan karakter kerül a reflektorfénybe a Birodalmi históriák epizódjaiban, akik egy az egyben Filoni alkotásainak gyümölcsei, és bizonyára sokan fognak velük első ízben megismerkedni.
Nem túlzás azt állítani, hogy a felnőtteknek szóló animációs sorozatok jelenleg reneszánszukat élik, hiszen az elmúlt években egymást követték a jobbnál jobb darabok. De minden ígéretes és egyedi projektre jut legalább egy tucat, egy kaptafára készült másik, amik biztonsági játékot űzve próbálják lemásolni a jól bevált recepteket, aztán végül eltűnnek a süllyesztőben.
Amikor annak idején Pierre Boulle megírta a Majmok bolygója című könyvét valószínűleg ő sem gondolta, hogy mekkora kult klasszikust is alkotott. Amihez persze valamelyest kellett a 68-as filmváltozat is a legendás Charlton Heston-nal. Majd azután sorra jöttem a különböző folytatások, amelyeknek a minősége ugyan változó volt, ám az érdekességük továbbra is megmaradt. Aztán 2001-ben maga Tim Burton is megpróbálkozott egy afféle Majmok bolygója remake-kel, ami bár kétségkívül érdekes, viszont nagyjából a film utolsó húsz perce végül annyira félresikerült, hogy az szinte általános közutálat tárgyává tette azt az alkotást.
(tovább…)Valamiért kialakult a világban egy olyan nézet, hogy minden, ami rajzolt per animált az csak is gyerekeknek készült tartalom lehet. Ugyan az utóbbi időkben ez a nézet valamelyest némileg árnyalódott, azonban még mindig vannak olyanok, akik hogyha meglátják, hogy valami animációs tartalom akkor attól instant távol maradnak. De még akkor is hogyha az az adott alkotás éppenséggel egy általuk kedvelt franchise-hoz tartozik. Éppen ezért hiába vannak sokan, akik szeretik a Star Wars-t, az olyan animációs sorozatoktól, mint a Klónok háborúja, vagy a Lázadók, vagy a Tales of the Jedi távol tartják magukat. Aztán meg persze panaszkodnak, hogy az ezekre épülő élőszereplős sorozatokat meg nem értik, lásd Ahsoka sorozat. Hasonló a helyzet a The Bad Batch-csel is, aminek továbbra sem vagyok hajlandó kimondani a magyar nevét, ami bár kétségkívül a Lucasfilm egyik csúcsterméke és feltehetően épül fog még rá egy-két sorozat vagy film, mégis sokan kihagyják, mondván hogy ez animációs, akkor ez biztos valami gyerekeknek gyártott vacak. Pedig a The Bad Batch se nem vacak és rohadtul nem gyerekeknek gyártott tartalom.
Az animációs filmek és sorozatok dömpingjében a nézők hajlamosak lehetnek elfeledkezni arról, hogy Amerikán kívül más kontinensek is léteznek. Pedig ha az ember egy kicsit kitágítja az érdeklődési körét, akkor igazi gyöngyszemekre bukkanhat. Ilyen például a spanyol Pablo Verger rajzfilmje, a Robotálmok, ami Annecy-től kezdve Torontóig az összes fontosabb fesztivált megjárta, és egészen az Oscar-jelölésig jutott. Most pedig végre a magyar nézők is láthatják a Sara Varon képregénye alapján készült alkotást, ami egy nem mindennapi barátság történetét mutatja be.
Van egy foglalkozás a filmiparban, melynek tagjai rendszeresen vásárra viszik bőrüket a szórakoztatás kedvéért, a babérokat mégis azok a színészek aratják le, akiket a veszélyes jelentekben helyettesítenek. A kaszkadőr (The Fall Guy) című film ennek a mesterségnek a rejtelmeibe enged betekintést, felemás eredménnyel.
Hollywood, meg úgy általánosságban a nyugati világnak van egy érdekes és nagyon erős vonzalma a feudális japán harcosainak (szamuráj, shinobi, stb.) kultúrája iránt, ami a szórakoztatóiparban is tetten érhető. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi nyugati gyártású film, sorozat, videójáték, képregény, könyv létezik ami a témát dolgozza fel, akár célzott vagy épp célzatlan hitelességgel, akár csak merítve a korból/kultúrából.
Az utóbbi kategória egyik ékes példája James Clavell 1975-ös Sógun (vagy A sógun, ahogy tetszik) című regénye, melyet 1980-ban vászonra is vittek és egész komoly kultklasszik lett belőle. A fentieket és azt figyelembe véve, hogy a remake-ek korát éljük, nem volt csoda, hogy bejelentették A sógun modernizált változatát. És habár a szereposztás bizalomra adott okot, a többség mégis kétkedve állt a hírhez. Valljuk be, volt alapja. Na de tévedtünk-e? Szerencsére igen!
Dűne ide, Dűne oda, nem csak Frank Herbert klasszikus űreposza érkezett a második felvonásához. Zack Snyder évtizedek óta rendez képregényadaptációkat, és úgy döntött, a sci-fi és fantasy világok fölépítésében magára szedett tapasztalatot ezúttal egy vadonatúj, 100%-ig saját kútfőből származó fantáziavilágban kamatoztatja. A decemberben kijövő első felvonás olyan lett, amilyen várható volt – nem jó. Mondhatni pocsék. És nem a vizionárius direktor feje fölött egész karrierje során kajánul köröző kritikus keselyűk hozták meg az ítéletet a filmjéről, hanem a széles publikum ízlésével nem sikerült összetalálkozni. A Rebel Moon – 2. rész: A sebejtő címre hallgató második felvonás láttán nem úgy tűnik, mintha a lelombozó fogadtatás hatására Snyder és gárdája bármit is változtatott volna az eredeti recepten.
