A Mr. Robot kapcsán sokan generációnk egyik legjobb sorozatáról beszélnek, egy olyan darabról, ami – ha elkészül – lehet akkora, vagy talán nagyobb jelentőségű, mint a Breaking Bad. Az első évad kritikájában szerzőtársam is hasonlóan vélekedett, azonban itt az ideje egy más perspektíva bemutatásának is. A Mr. Robot második évada rögtön egy két részes premierrel nyitott, és hogy miképp sikerült? A továbbiakban spoilereket nélkülözve beszélnék a Mr. Robotról.
A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
(tovább…)
Ed és Lorraine Warren démonológusok, vagyis ők így definiálják magukat. Ez röviden annyit tesz, hogy ellátogatnak mások otthonába szemügyre venni, hogy a bajbajutottak csak egy lakásproblémával vagy valóban egy paranormális jelenséggel küszködnek. A házaspár nagyobb esetei közé tartozott a Perron családé, melyet az első részben jártak körbe, most pedig itt egy másik, ami az egyik legdokumentáltabb kopogószellem-esetként tartanak számon. Erről szól a Démonok között 2., ami annak ellenére, hogy folytatás, jól sikerült, sőt, jobban is, mint az első része.
Az 1942-es Casablanca és az 1958-as Szédülés után újabb világrengető címmel jelentkezünk, ami nem más, mint a Ne bántsátok a feketerigót!. A film 1962-ben készült, és több Oscar-díjat is nyert. Most azonban nem a filmről lesz szó, hanem az alapját adó könyvről, melyet az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választottak. Harper Lee 1960-ban írta meg a Ne bántsátok a feketerigót! (To Kill a Mockingbird) című regényét, melyért 1961-ben széppróza kategóriában Pulitzer-díjat kapott. Témája napjainkban is aktuális, amit jól szemléltet a molyos tetszési index is, hiszen 94%-on áll, majdnem 800 értékelés alapján.
A tévében és mindenütt Tini Nindzsa Teknőcöket nyomatnak, abban reménykedve, hogy a legújabb, kifejezetten gyerekközönséget célzó nyári megapic hatalmas kasszasikeré válik. Michael Bay, a Transformersen edződött sztárproducer szárnyai alól került ki a Teknőcök jelen sorozatának második epizódja, az Elő az árnyékból. A Transformerst nem csupán Bayt meghatározó eposzi jelzőként használom, az új Teknőcök film sok párhuzamot mutat a producer korábbi rendezésével. A legföltűnőbb mind közül a zene, melyet egyrészt ugyanaz a Steve Jablonsky szerzett, mint a fönt említett autobot-moziét, másrészt pedig kísértetiesen hasonló a csengése a Transformers soundtrackhez. A továbbiakban a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból nevetségesen bugyuta történetén, szánalmas poénjain, kihasználatlan színészein és bárgyú mondanivalóján keresztül igyekszek mindenkit meggyőzni arról, hogy moziba erre az „alkotásra” kidobott pénz.
Nehéz kritikát írni ilyen évad után, hiszen rengeteg dolog történt az elmúlt 10 hét alatt, amikről beszélnünk kell. Nem hittem volna, hogy a Trónok harca ilyen mélységeket is képes ábrázolni, ami egyszerre volt a történet szempontjából is forradalmi, valamint most már ténylegesen kijelenthetjük, hogy jelenleg George R. R. Martin szerelemgyerekének adaptációja a sorozatkészítés csúcsa. A tovább után spoileresen folytatom az évadértékelést, ami bár nem lesz könnyű, de megbirkózok vele.
Őszintén szólva már az első A függetlenség napja filmtől sem estem hanyatt, de az legalább szórakoztató volt a maga primitív és ostoba módján. Roland Emmerich ugyanis egyáltalán nem rendezői zsenialitásáról híres, hanem maximum arról, hogy több száz zsillió dollár értékű szídzsíáj effekttel teleküldött mozijaival nyújt afféle bűnös élvezeti értéket a nagyérdeműnek (talán A hazafit mondanám messze a legértelmesebb filmjének). A Függetlenség napja második részére 20 esztendőt kellett várni…Nos, József Attilához hasonlóan én inkább eladnám ezt a húsz esztendőt az Ördögnek, minthogy még egy ekkora galaktikus trágyadombot nézzek. Hogy miért? Vonjuk fel a csillagsávos lobogót, és készítsük a tűzijátékokat.
Múlt héten, vasárnap érkezett meg a 666. lájk a facebook oldalunkra és gondoltunk egy merészet, hogy szenteljünk ennek az alkalomnak egy kicsit nagyobb hypeot. Szerkesztőségen belül különböző javaslatok érkeztek, hogy miként állítsunk egy cikkben örök emléket ennek, aminek az lett a következménye, hogy szinte egybehangzóan az 1976-os Ómen legyen a kiváltságos film, aminek mind történetében aktívan részt vesz a rettegett szám, mind pedig minőségében is illik az oldal profiljába. Bár nem rajongok a horrorokért, de a minőségi alkotásokért és a kihívásokért annál inkább, így rábólintottam.
Cikksorozatunkban először az 1942-es Casablancát vettük górcső alá. Ezúttal több mint egy évtizedet ugrunk az időben, és elővesszük az 50-es évek egyik meghatározó filmjét, amely történetében és látványában is sokakat elkápráztatott a mai napig. Terítéken a Szédülés (Vertigo, 1958).
