Nem könnyű cikket írni egy olyan filmről, ami egy baromi súlyos, mégis tabunak számító témát boncolgat. Konkrétan a pedofíliára gondolok, ami alapvetően az egyik legsúlyosabb bűncselekmény napjainkban, mégsem beszélünk róla eleget, inkább könnyelműen elhessegetjük a gondolatot ahelyett, hogy szembesülnénk a tényekkel. A körülményeket pedig súlyosbítja, ha az elkövető olyan ember, akiben egy egész közösség bízik és történetesen papi reverendát visel. Manapság már nem meglepő, hogy az egyház berkein belül ilyen-olyan botrányra derül fény, de nem is olyan régen szinte képtelenség volt ezekről tudomást szerezni. Néhány bátor ember azonban szembeszállt a legnagyobb földi hatalom képviselőivel, az ő történetüket mutatja be a Spotlight.
Nagyon kevés olyan játék akad, ami után azon akadok ki, hogy végig milyen eszméletlen élményeket hozott, majd a legvégén a tervezett befejezés miatt átértékelődik bennem a minősége. Egy rövid kis filozofálás után nézzük is, hogy szerepel a Life is Strange.
A House of Cards-ot sokan a Netflix legjobb sorozatának tartják. Legnagyobb örömömre, mától Magyarországról is elérhető a Netflix kínálatában, egyelőre csak angol felirattal, de ennek is örülni kell! Addig is vegyük górcső alá, hogy mi történt Frank és Claire Underwooddal a legutóbbi szezonban. Figyelem, ha még nem láttad a harmadik évadot vagy a korábbiakat, akkor inkább ne olvass tovább, mert enyhén spoileres írás következik.
VIGYÁZAT! SPOILER VESZÉLY!
Frank Underwood az az ember, aki bármit megtesz, amit meg kell tenni. Kitöri egy elütött állat nyakát, hogy ne szenvedjen vagy a metró elé löki a szeretőjét, amikor az az útjában áll. A hatalomért mindent. Francis Underwood a House of Cards című sorozat főhőse, mely Michael Dobbs azonos című regényének második adaptációja. Az első, az 1990-ben készül brit minisorozat volt Ian Richardson főszereplésével. A második, jelen cikk tárgya, a 2013-as Netflix sorozat, melyet a méltán híres David Fincher nevével hoztak be a köztudatba.
Emlékszünk még a hollywoodi kosztümös kalandfilmekre vagy a nagysikerű szandál és kard témájú művekre, melyek szüleink fiatalkorát határozták meg? Természetesen egyeseknek jelentenek valamit ezek a szavak, másoknak viszont semmit. Tény és való, hogy a mai filmeket össze sem lehet hasonlítani a 60 évvel ezelőtti alkotásokkal, de vajon mi húzódhat a csillogás, a szín és a pompa mögött? Ezekre az apró, a sötétben megbúvó kis dolgokra világít rá mai filmünk, az Ave, Cézár! (Hail, Caesar! 2016)
Az utóbbi időben egyre nagyobb népszerűségnek örvend a könyvek minisorozatokban történő feldolgozása, mint pl. az Amazon-féle Az ember a Fellegvárban Philip K. Dick regénye alapján. Valami hasonlóval készül a Hulu is, azaz Stephen King 11/22/63 című regényét viszi vászonra egy 8 részes minisorozat keretében. Reméljük, hogy nem fullad érdektelenségbe, mint a fent említett Amazon sorozat, amit én az ötödik részig tudtam nézni, és utána már semmi sem késztetett a folytatásra.
De nézzük, miből lesz a cserebogár, azaz beszéljünk egy kicsit a könyvről és a történetről.
A regény főszereplője Jake Epping, egy kisvárosi angoltanár, aki nemrég vált el a feleségétől, és úgy érzi, hogy az élete már fabatkát sem ér, pedig még csak most töltötte be a harmincat. Hogy egy kis mellékest szerezzen, elvállalja a felnőttképzésen történő tanítást is, ami az egyik legunalmasabb munka. Szinte minden nap betér Al bisztrójába, amit a tanítványai és a munkatársai is nagy ívben kerülnek, így nyugodtan tudja elfogyasztani kétes eredetű Fatburgerjét.
Vannak olyan írók, akiket olvasva nagyon kicsinek érzem magam. Umberto Eco is ezen személyek közé tartozik. Hatalmas, szinte lexikális tudással felvértezve, olyan természetesen és folyamatosan ír, hogy az ember a művét olvasva egyszerűen beleszédül.
Jelen kötete, mely az első írás címét is viseli, különböző konferenciákon, megnyitókon és újságoknak írt beszédeit és gondolatai foglalja egy csokorba. Vannak ezek között érdekes, izgalmas, megvilágító és mondjuk ki, számomra unalmas írások is. Talán akkor kezdem a számomra unalmassal, mely talán csak a tárgya miatt nem tudta felkelteni az érdeklődésem, ez pedig A lista mámora. Ezen írásban a listákról értekezik Eco, feltárva az idők kezdete óta napjainkig jelenlévő listákat, mely minden ember életében ott van, mégsem foglalkozunk kellőképpen vele.
A Better Call Saul pilotjában semmi érdemi dolog nem történt, ami előre vitte volna a történetet. Ez noha teljes mértékben nem igaz, mégis, kis igazság van benne. A másik kérdés az, hogy ez a belezökkentés a sztori folytatásába még így is hogyan sikerülhetett ilyen jól? Anno a Breaking Badet is a sztori mellett a karakterek vitték a hátukon, és ez itt sincs másképp. A Saul első évada meggyőzött minket, hogy Vince Gilligan és Peter Gould nagyszerűen értenek figuráikhoz, azok megalkotásához és használatához. A Saul megtanult önálló lenni, ez a trend pedig a második évaddal se fog feledésbe merülni.
A Haláli hullák hajnala az Edgar Wright–Simon Pegg szerzőpáros első közös mozifilmje, melyet korábbi, Spaced című tévésorozatuk szellemében (és nemegyszer arra utalva) készítettek. A Haláli hullák hajnala ugyanúgy tömve van popkulturális referenciákkal, mint a Spaced, harsog a kiváló angol humortól és mindezeken túl úgy válik a zombifilmek paródiájává, hogy maga is ízig-vérig autentikus zombifilm.
Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.