Irvin Kershnernek nem kisebb feladat jutott, mint a Csillagok háborújával rekord összeget hozó első rész színvonalát megtartani, de ez nem okozott gondot a rendezőnek, hiszen a popkultúra egy kitörölhetetlen szeletét birtokló Star Wars sorozat egyik, ha nem legsikeresebb darabja az 1980-as A Birodalom visszavág.
Vannak azok a filmek, könyvek, sorozatok, melyek elejétől szinte a végéig kifogástalanul végzik munkájukat. A „szinte” az, ami a Doctor Who új évadával kapcsolatban nagyon fontos. Steven Moffat és csapata a gyenge 8. évad után összekapta magát, s ahogy már korábban megírtuk, remek pilot epizódot készítettek Peter Capaldi új etapjához. A korábbi tapasztalatokkal szemben még meglepőbb volt, hogy egy bizonyos minőséget egy-két rész kivételével sikerült fenntartani. De akkor hol a probléma?
Személy szerint úgy vagyok a Star Wars filmekkel, mint a tökfőzelékkel. Nem rajongok érte, de ha elém kerül, könnyedén elfogyasztom. Nyilván ez egy borzasztó hasonlat volt, én meg borzasztó rossz enciklopédikus tudással rendelkezem a Csillagok háborúja univerzum tekintetében. Nincs is hát kizárva, hogy a kritikámmal kivágom pár rajongónál a biztosítékot, hisz az univerzum élvezői kisebb egyházat alakítottak már, vallással pedig nem játszik az ember. Akárhogy is, bevállaltam a negyedik részt, vagyis az első részt, a fene se tudja, aki bővebben akarja tudni, mi van, annak írtunk egy cikket a filmek sorrendjéről és bővebben az univerzumról is. Egy szó, mint száz, a két trilógia sok mindenben különbözik egymástól, és mégis együtt alkotnak történetet. Én nem a Machete sorrendet követve álltam neki a dolognak, de igyekszem spoilermentes maradni, és önálló filmként is nézni az Új reményt.
A karácsony minden meghittsége ellenére hektikus tud lenni, sőt kaotikus, főleg ha jön az ajándékozási láz, a maratoni sütés-főzés, a rokonok, barátok, gyerekek, télapó, sírás, fagyöngy, pulyka, rosszullét, hó, sár, latyak, rénszarvas, kisjézus, miatyánk, fenyőfa, üveggömb, alma, játék, törött kocsikerék. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy karácsonyi filmnek is ennyire eklektikusan kellene viszonyulnia saját magához. A Krampuszról nem hogy én nem tudtam eldönteni, mi a műfaja (dráma? horror? vígjáték? vagy netán midcult művészfilm?), de még saját maga sem. Sőt. Még azt sem tudom egyértelműen eldönteni, hogy tetszett-e.
Idén novemberben zajlott le a 13. Anilogue nemzetközi animációs fesztivál, melynek Animált éj elnevezésű vetítésének keretében mindenből kaptunk valami jót: erotikából, sci-fiből, avantgárdból és horrorból, de természetesen bővelkedett a maratoni vetítés förtelmes filmekben is. A rövidfilmek mellé a látogatók röviditalokat is kaptak a blokkok közötti szünetekben, feltehetőleg azért, hogy el bírják viselni a non-narratív etap borzalmait. Ezen az egy estén együtt láthattunk tárgyanimációt, rajzfilmet, CGI-t; absztrakt filmtől az indexikalitás teljes fokáig mindent; valamint jó pár abszurd ötletet és nem kevés igazán érzelmes pillanatot is.
Mi az ideális sorrend a Star Wars filmek megtekintéséhez? Adná magát az időrendi sorrend, vagyis az első résztől a hatodikig, de így azoknak, akik újonnan ismerkednek meg a sorozattal, nem lesz meglepetés, hogy Darth Vader Luke apja, vagy hogy Luke és Leia testvérek. A másik egyértelműnek tűnő megtekintés a készítés sorrendje lenne, de olyanoknak ez sem működik (hála George Lucasnak), akik nem ismerik a történetet. Ugyanis ha előbb nézik meg a klasszikus trilógiát, fogalmuk sem lesz, ki a fene az az irritáló képű kölyök Ben és Yoda szelleme mellett. Fölmerül tehát a kérdés, létezik-e tökéletes módja a Star Wars filmek megtekintésének? A nomachetejuggling.com nevű oldalon kitalálták az ideális sorrendet: IV, V, II, III, VI. Nézzük meg, miért is jó ilyen sorrendben megnézni a filmeket és hogy miért kell kihagyni az első epizódot!
Gyermekkoromban, ha orrdugulástól, köhögéstől vagy egyéb nyalánkságtól szenvedtem, a fülorrgégészem a bálnavadászatot ajánlotta, mint felnőttkori foglalkozást; az ember kinn van a nyílt tengeren, szívja a friss sós levegőt, ami pedig az „orrodat is tisztíccsa”. Valószínűleg ezért is mutatok érdeklődést a tengeren játszódó matrózos és bálnavadász történetek, filmek iránt. Amikor pedig megtudtam, hogy Ron Howard (az Egy csodálatos elme és a Hajsza a győzelemért rendezője) egy ilyen témájú rendezéssel készül, melynek ráadásul a Moby Dicket ihlető igaz történet az alapja, úgy reagáltam, mint egy tengerész, aki nagy fogást remél. Sajnos a filmre sokat kellett várnom, mivel az eredetileg kitűzött márciusi bemutató decemberre csúszott…
De megérte a várakozás? Horgonyt fel, vitorlát bonts, szigonyt élesíts, szemünket pedig vessük a tenger szívére!
Nem akarom azzal a rettentően elcsépelt, de olykor nagyon is valóságos frázissal kezdeni a cikket, hogy vannak még olyan emberek, akik szerint a képregény gyerekeknek való. Úgy gondolom és remélem, hogy ha van ilyen ember, akkor kihaló félben lévő faj, és valószínűleg aki így gondolkozik, az nem olvassa ezt az írást. Pedig a Come Prima pontosan olyan képregény, ami kizárólag felnőtteknek való.
A kanadai Bryan Lee O’Malley képregénysorozata kult olvasmánynak számít, nem örvend világhírnévnek, de népes és elkötelezett a rajongótábora. Edgar Wright filmadaptációja sajnos megbukott az amerikai mozikban, de azóta, a DVD kiadásnak hála, szintén kult státusznak örvend. Mi teszi olyan népszerűvé Scott Pilgrim kivételes átlagéletét a 2000-es években élő huszonéves korosztálynak? Talán az, hogy épp rólunk szól, méghozzá rémisztően pontosan, hiába a játékos stilizáció? Mi ugyan nem küzdünk meg nap mint nap gonosz exekkel vagy nindzsákkal, de ahogy Scott Pilgrim megverekszik velük, mi ugyanúgy vesszük föl a harcot hétköznapjaink különleges mindennapi problémáival.
Az HBO saját gyártású sorozata, azonos címmel, már a második évad közepénél tart, ami azt jelenti, hogy sikeres lehet, hiszen nem kaszálták el az első évadot követően. Jómagam még nem láttam belőle egyetlen részt sem, de kíváncsivá tett a könyv, ami alapján a sorozat készült. És itt gratulálnék az HBO stábjának, hogy egy ilyen lapos regényből ki tudtak hozni valami nézhetőt, aminek ráadásul rajongótábora is van!
A történet valamikor napjainkban játszódik, pontosabban három évvel az Elragadtatás nevű eseményt követően. Hogy mi is az az Elragadtatás? Egy bibliából vett kifejezés, mely szerint egy napon Isten elragadja az emberek egy részét, hogy magához vegye a Mennyei Királyságba. Ez az esemény pedig a XXI. század elején következett be, amikor az emberiség 2%-a egyik pillanatról a másikra eltűnt. A keresztények azonban nem győztek csodálkozni, hiszen nem csak a bűntelenek részesültek az Elragadtatásban, hanem bűnösök, zsidók, hinduk, szegények, gazdagok, stb… azaz nem egy kiválasztott csoport, hanem 140 millió ember, akiben semmi közös nem volt, ami indokolta volna „kiválasztottságukat”. Poszttraumás stressz ért mindenkit, aki itt maradt a Földön, és ők lettek a Hátrahagyottak. Az ő életüket követhetjük nyomon Tom Perrotta regényében.
