Mit ne mondjak, évről évre újabb meglepetéseket okoz Ryan Murphy és az ő elborult, már-már ijesztően beteges sorozata, az American Horror Story. A többihez képest viszonylag langyos, ám kellemesen szórakoztató kísértetházas első évad után hideg zuhanyként jött az 1960-as évek egyik elmegyógyintézetében játszódó szezon, ahol már nem finomkodtak a rendezők. Van náci orvosunk a fura emberkísérleteivel, rejtélyes ufo jelenségek, a halála után is visszatérő mészáros és egyéb nyalánkságok. A harmadik, talán legbizarrabb és legdurvább évad a boszorkányok és a woodoo világába kalauzol el minket, ahol megtanulhatjuk, hogyan varrjuk össze egyfajta modern Frankensteinként az ideális pasit (nem vicc) és hogyan éljünk tovább levágott fejjel. Aztán a negyedikben mintha kicsit visszafogták volna magukat és egy furcsa cirkusztársaság mindennapjait követhetjük végig, aminek a tagjai mind rendelkeznek valamiféle testi rendellenességgel (ollókéz, szakállas nő, kétfejű sziámi ikrek, stb.). A hangulat itt inkább nyomasztó, de cserébe kapunk egy véreskezű bohócot és Dandy-t, az elkényeztetett aranyifjút, aki a sorozat eddigi legjobb alakítását nyújtja. Most pedig megérkezett hozzánk a várva várt ötödik évad, ami a Hotel alcímet kapta. Ki nem találjátok, főként egy hotelben játszódik a történet, ahol azonban a szobaszerviz kicsit eltér a megszokottól.
2 hete vasárnap lehetőségem nyílt az 5. Mozinet Filmnapok alkalmából megtekinteni Jutin Kurzel Macbeth című filmjét, ami Shakespeare azonos címet viselő drámáját dolgozza fel. Izgatottan vártam a vetítést, mivel az előzetesek szemet gyönyörködtetőek voltak, de nem ez volt az egyetlen indok, ami miatt türelmetlenül vártam az alkotást. A legnyomósabb ok az, hogy két kedvenc színészem is játszik benne egy-egy főszerepet. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy ezúttal csak feliratosan vetítették az alkotást. Hivatalos forgalmazásban a feliratos vetítések mellett ugyanis szinkronosan is láthatjuk. Nem rajongok a feliratos filmekért, de tény és való, hogy a Macbethet úgy kell látni. Ezek után nincs más hátra, mint hogy feltegyek egy kérdést. Vajon sikerült Kurzelnek vászonra adaptálnia Shakespeare művét?
Chuck Palahniuk neve a legtöbbek számára a Harcosok klubja miatt lehet ismerős, mely azon kívül, hogy remek könyv, mára már kultikussá vált film is készült belőle David Fincher rendezésében, Edward Norton és Brad Pitt főszereplésével. Azóta sokan előszeretettel emlegetik a könyv egyik híres idézetét, a harci klub egyes (és kettes) számú szabályait, de hogy bármit idézgessenek a Beautiful Youból, azt erősen kétlem. Ha nem készült volna el A szürke ötven árnyalata film, azt mondanám, hogy valószínűleg filmet sem fognak forgatni a könyvből. Az azonban biztos, hogy Fincher nem tart igényt a rendezésre.
Az etnikai villongások, a szélsőséges ideológiák és az ezekből fakadó erőszak számtalan filmest ihletett már meg, gondoljunk csak az abszolút kultuszfilmnek számító Amerikai História X-re vagy az ausztrál Romper Stomper-re. Az ilyen témájú alkotásokat szinte mindig botrány övezi, hiszen ezt a jelenséget rendkívül nehéz pártatlanul tálalni a nagyközönség számára.
Miként korábban a District 9-nal kapcsolatban, úgy most sem szeretnék mély szociológiai értekezésbe kezdeni, ez legyen a szakemberek dolga. Vessünk inkább egy pillantást Goda Krisztina legújabb filmjére, a Veszettekre!
Állok az utcán, majszolom a sonkás szendvicsemet, mikor egy felettébb ismerős alak odajön hozzám és egy távirányító szerű valamit nyom a kezembe, majd elrohan. Mi a fene? Aztán később kiderül, hogy ezzel a kis távirányítónak látszó kütyüvel vissza tudok utazni az időben. Mekkora lenne, ha ez már ezer éve nálam lenne. Várjunk csak! Visszautazom az időben a fiatalkori önmagamhoz, odanyújtom neki a távirányítót és elrohanok, mielőtt felfoghatná mi történt. Várjunk csak!
1985-ben a Vissza a jövőbe című film készítői elénk tárták, hogy hogyan képzelik el a jövőt, azaz milyen lenne szerintük 2015-ben. Egy alapvetően pozitív jövőképet sugalmaztak, melyben a technika fejlődése hozzásegíti az embert a kényelmesebb, gondtalanabb élethez. Ezt az ötletet használta fel az Ad Astra kiadó, amikor a második antológiájának témát keresett. 2045, azaz milyennek látják az írók harminc év múlva a világot. Tizenhat elbeszélés született a témában, mind magyar író tollából, és az eredmény elkeserítő. Nem az írások minőségével van gond, hanem a jövőképpel. Hol vannak már az utópisztikus életképek? A legpozitívabb írás is jó ha semlegesnek mondható, a többi pedig egyszerűen disztópikus. Az előszó és a bevezető elbeszélés után három nagy témakörbe vannak sorolva az írások, ami sokat elárul a tartalmukat illetően:
– Veszélyes idők
– A lét új útjain
– Az apokalipszisen túl
Ha antológia sorozatot akarunk keresni a közelmúltból, akkor nem kell tüzetesen átvizsgálni az internet legsötétebb, legelrejtettebb bugyrait. Gondolhatunk a Black Mirrorra, ami ezt epizodikusan kezeli, és a True Detective-re, ami évadonként választja el történeteit. Utóbbi épp kapóra jön, hisz a 2. évad alig pár hónapja ért véget és vegyes fogadtatást kapott. A Fargo hasonló cipőben jár, mint a True Detective. Hatalmas kritikai siker volt tavaly, ám a cselekmény lezárult. A kérdés az, hogy túl tud-e lépni a True Detective hibáin és megosztóságán vagy épp ugyanabba a verembe esik bele. Nos, ha egyenlőre nem is tűnik annyira jónak, mint az előző, legalább markánsan érezni, hogy ugyanazt a sorozatot nézzük.
Jake Gyllenhaalt utoljára 2014-ben láthattuk fontosabb szerepben, amint szabadúszó riporterként szeli az éjszakát szenzáció után kutatva. Ez a film volt az Éjjeli féreg, mely esélyes volt a legjobb forgatókönyv Oscar-díjára, nem alaptalanul. 2015-ben Antoine Fuqua rendezővel karöltve próbáltak maradandót alkotni, lássuk, sikerült-e? Íme a Mélyütés (Southpaw, 2015).
Előszó: „Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza.” Nem könnyű egy blogger csapat élete, nem könnyű a Kritizátoré sem. A könyv, a print csillaga leáldozóban, mi mégis egy olyan vékony határmezsgyén szeretnék eljutni a siker felé, ami ezer meg ezer buktatóval van kikövezve. De nem fordulunk vissza, sőt törünk előre, akár egészen Európa keleti felére, az eddig nagy sikert aratott „10 európai film, amit látnod kell” című sorozatunk harmadik részével. S először anyanyelvi, azaz ukrán fordítással! Olvassátok, kommenteljétek, akár magyarul, akár ukránul, mi már nagyon várjuk! (m-b gy.)
Az európai 10-es lista harmadik országa Ukrajna, kiválasztott rendezője Miroslav Slaboshpitsky, aki a 2014-es cannes-i filmfesztiválon Plemya (The Tribe) című filmjéért a négy jelölésből hármat díjra váltott, többek között az elsőfilmeseknek járó Arany Kamerát is odaítélte számára a zsűri.
По списку європейськї десятки на третьому місті Україна, з обраним режисером Мирославом Слабошпицьким, який в 2014-му році на канськоу кінофестивалі за фільм під назвою Плем’я (The Tribe) чотири номінації поміняв на три премії, і серед інших ,премію за перший фільм Золота Камера, жюрі теж присудило йому.
Mondja valaki, hogy a nők nem veszélyesek! Persze, hogy azok. Keanu Reeves karrierje ingadozik, mint a libikóka. Legutóbb a John Wick egy jó kis zsánerfilmet rakott le, a Knock Knock is erre készül?