A sajnálatos Virginia-i lövöldözések miatt egy hetet csúszik az évadzáró, ez bőven elegendő idő ahhoz, hogy aki nem látta pótolja a Mr. Robotot.
Ha úgy kellene indítanom a cikket, hogy mit tudunk a Mr. Robotról, akkor nyugodtan leírhatnám, hogy semmit. Igyekszem spoilermentes lenni, ám ha valaki mégis ódzkodna minden apró dologtól, az a következő mondat után azonnal nézze meg az első részt, mert ez egy olyan sorozat, ami mindenki számára kötelező.
A 2010-ben bemutatott The Walking Dead, ami az azonos nevű (jelenleg is futó) képregény sorozat alapján készült, elég gyorsan elérte a masszív nézőszámot a tévében, ami az AMC (Mad Man, Breaking Bad) csatorna egyik zászlóshajójává avatta. Mivel a siker eléggé konstans volt, a csatorna úgy döntött, hogy itt az ideje egy spin-offnak. Ez a Fear the Walking Dead. A testvérsorozatnak bizonyos szempontból meg kell küzdenie az anyasorozattal, tehát az összehasonlítás elkerülhetetlen. Ettől függetlenül a kérdés mégis csak az, hogy a Fear the Walking Dead képes lesz-e egyedül elboldogulni, vagy elvérzik.
Ha Dánia, akkor Lars von Trier. A rendező munkássága igen színes, több műfajban kipróbálta már magát felemás sikerrel, a ’95-ben alapított dogma filmes mozgalom egyik atyja, ráadásul igazi botrányhős, a cannes-i persona non grata. Bármelyik filmjéről szólhatna a dán ajánló, személyes kedvencem például a Hullámtörés. Anders Thomas Jensen több forgatókönyvet jegyez, mint saját rendezést, bár becsületére legyen mondva, amit egyszer megrendez, annak meg is írja a forgatókönyvét. Munkássága 1996-ra nyúlik vissza, egészen a kétezres évekig rövidfilmeket készített, szám szerint hármat, ezek közül az első kettő „csak” jelölésig jutott kategóriájában, ám végül ’99-ben a Valgaftenért megkapta a kis szobrocskát. Azt hihetnénk, hogy ezt a bő három évet arra áldozta, hogy kialakítsa a stílusát, szakmailag fejlődjön, de nem így történt. A már felvezetett dogma mozgalomban ugyan nem jegyez saját rendezésű filmet, de gyakorlatilag a műfaj klasszikusának számító, sorrendben a harmadik mozinak, a Mifune utolsó dalának ő írta a forgatókönyvét, akárcsak a 2000-es A király élnek, illetve a 2002-es Hogy szeretsz?-nek. Ez utóbbi több aspektusból is nagy hatást gyakorolt pályafutására, ugyanis ekkor kezdődött sikeres múltra tekintő munkakapcsolata a szintén dán nemzetiségű Susanne Bierrel. A rendezőnő Hogy szeretsz? címre hallgató dogma filmjének forgatókönyvét ő írta, és gyakorlatilag örökös írója maradt Biernek, kettejük kapcsolatából olyan filmek születtek, mint a Testvéred feleségét, Esküvő után, a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar szobrot érő Egy jobb világ, Csak a szerelem számít, illetve eddig az utolsónak számító 2014-es Második esély. Másrészről Biernek olyan színészeket köszönhet, akik nélkül gyakorlatilag nem forgat filmet, mert ez a gárda egy szentnek és sérthetetlennek számító családdá nőtte ki magát. Soren Pilmark, Paprika Steen, Nicolas Bro, Ole Threstrup, Ulrich Thomsen, Nikolaj Lie Kaas és Mads Mikkelsen a dogma filmesek sokat foglalkoztatott színészei, de Hollywoodba csak egyiküknek sikerült betörni, Mikkelsennek. Egy fórumon olvasva futottam bele egy hozzászólásba, ahol azt írta egy felhasználó, hogy örül a Hannibal sorozatnak, mert megismerhette ezt az általa csodálatosnak tartott színészt és azokat a fantasztikus dán filmeket, amikben szerepelt. Jómagam már régebbről ismertem a Jensenhez köthető dán filmgyártás eme fantasztikus alkotásait, ezért is döntöttem a Zöld hentesek mellett, mert egy európai filmes listán ennek a filmnek helye van.
Remélhetőleg ősszel a magyar mozikba is beköszönt a Victor Frankenstein, James McAvoy és Daniel Radcliffe főszereplésével. Az előzetesből ítélve nem csak a látványra, hanem a sztorira is elegendő figyelmet szenteltek a készítők. Mi pedig türelmesen várunk és mormoljuk az imát, hátha valamelyik hazai forgalmazó megveszi a filmet.
Napjainkban egyre élesebb vita folyik a kötelező olvasmányok jelentőségét, illetve azok korszerűségét illetően. Mert hát mit is kezdjen a tanár vagy a szülő egy napi 6-8-10-12 órát youtube-ozó, twitterező, sms-ező, e-mailező, playstation-öző stb.-ző gyermekkel, aki „ráadásul” meglehetős otthonossággal képes létezni egy egészen bonyolult és differenciált, a felnőttek számára azonban erősen idegen jelvilágban. A felnőtt, tanári világ pedig azt várja el, hogy Mikszáth, Jókai és Móricz felemelő méltósággal mozduló, festőien szép írói szféráiba, ahol az értékek a helyükön vannak, ahol minden világosan érthető és örömteli, a gyerek otthon érezze magát… S ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy ha olyan reakciót kapunk a Tüskevár olvasása után, hogy ebben a könyvben „oldalakon keresztül csak susog a nádas”.[1]
De, hogy miként is függ össze ez a kérdés a Trónok Harcával? Véleményem szerint eljött az az idő, amikor örülni kell annak, ha a diák bármit is olvas. Éppen ezért nem szabad a sikerkönyveket elutasítani, hanem éppen ellenkezőleg, meg kell lovagolni azokat. Így akár George R. Martintól a Trónok Harcát vagy Tolkien műveit is fel lehet használni, sőt fel kell használni ajánlott olvasmánynak, azért, hogy megszerettessük az olvasást, s így a gyerek, tinédzser, bátrabban nyúljon akár egy Jókai regényhez is.
Na de lassan célba ér a kissé hosszúra nyúlt bevezetőm. Nagy GoT szimpatizánsként sokszor támadt olyan érzésem, mintha a rajongói tábor kétfelé szakadt volna. Azokra, akik olvasták a könyveket, s azok, akik „csak” a sorozatot követik. Kissé értetlenül állok azon megnyilvánulások előtt, hogy ha a könyvből bárki bármilyen idézetet oszt meg (spoilerezik?), ellenük a sorozatnéző rajongói oldalak szinte „boszorkányüldözést” folytatnak. Munkámmal szeretném megmutatni, hogy igenis érdemes egyszerre olvasni s a sorozatot is követni. Megpróbálok egy olyan összefoglaló cikksorozatot írni az V. évadról, ami rávilágít arra, miként tért el a Sárkányok táncától, melyek voltak azok a rendezői húzások, amik pozitívan, s melyek amik sajnos negatívan sültek el. Nyilván az olvasói tábornak is tudomásul kell venni, hogy nem lehet 10 részben megmutatni mindent, amit a szerző több ezer oldalon leírt. Három részben fogom megosztani gondolataimat olvasóimmal. Nem ígérem, hogy minden összeesküvés-elméletet, titkos szálat megosztok, már csak azért sem, mert Martin gondolatait talán csak Colombo tudná követni. Próbálok ügyelni arra, hogy azon szereplők, kik a könyvben már szerephez jutottak, de a filmvásznon még nem, viszont lehetséges, hogy a későbbiekben feltűnnek, ne szerepeljenek a cikkekben. S lássuk az összevetést, avagy a könyvolvasó tábor többsége miért volt inkább csalódott a sorozat végén? Most igyekszem kideríteni.
Aki tényleg semmit nem szeretne megtudni a sorozatban történteken kívül, azoknak üzenem, hogy szándékosan erős spoiler következik!
Andrea Arnold brit filmrendező első komolyabb rövidfilmjével máris Oscart nyert kategóriájában. A 2003-as Wasp (Darázs) egy egyedülálló édesanyáról szól, aki a régi szerelme felbukkanását követően úgy dönt, egy napra minden gondját és egyúttal gyerekeit is ott hagyja a kocsma bűzlő kukái mellett. A 23 perces kisfilm témája a nő, mint szerető és édesanya attribútumait boncolgatja, és a Wasp-ben megkezdett női sorsok ábrázolása mondhatni a Fish Tank-ben (Akvárium) forr ki igazán, bemutatva azt, hogy a szociokulturális háttér, a töredezett családmodell és a kiüresedett családi kapcsolatok között hogyan formálódott egy 15 éves tinilány személyisége.
Sajnos be kell vallanom, hogy amikor Nicolas Winding Refn filmje, a Drive kijött a mozikban, valamiért elkerülte a figyelmemet. Ha láttam is a plakátját vagy az előzetesét talán azt gondoltam; már megint egy újabb üres autós-marhaság. Eltelt egy kis idő és egyre több ismerőstől hallottam meglehetősen vegyes véleményeket. Volt aki ajnározta és volt aki szidta, mint a bokrot, de egy olyan véleményt sem hallottam, hogy „nem rossz”. Amikor pedig úgy 3 éve először tekintettem meg, a Drive egy igazi sportkocsi módjára, más filmeket messze beelőzve került kedvenceim közé. Üljetek be mellém a képzeletbeli anyósülésre és lássuk, miért is!
A borító nem sokat sejtet a tartalomból. A hátoldala pedig inkább félrevezető, amíg a fülszöveget el nem olvassuk. „Samantha az új J.K. Rowling” – The Sunday Times – ami arra enged következtetni, hogy mivel fanatsy könyv van a kezünkben, valószínű, hogy egy újabb Harry Potter -féle történetről van szó (a közös pont mindössze az eredeti kiadó és a fantasy téma). Ezt még megfejelni látszik a Booklist szalagcíme: „Sötét bűbáj és gonosz varázs a fantasy szerzők új generációjának legjobbjától.”, ami arra enged következtetni, hogy nem is olvasták a könyvet, csak valami hangzatos kijelentést akartak kreálni, hiszen sem bűbáj, sem pedig varázslat nincs a kötetben.
A valóság pedig az, hogy egy sci-fi – fantasy történetet alkotott Samantha Shannon. Egy sötét hangulatú alternatív történelmet, mely egészen 1859-ig nyúlik vissza. Ebben az évben szakadt ugyanis át az éter, amely kaput nyitott a túlvilágra, és lehetőséget adott a rephaitáknak arra, hogy átjöjjenek a mi világunkba. Azonban a rephaitákat követték az emiták is, akiket csak Zabálóknak neveztek.
Ezen héten ünnepeljük oldalunk első születésnapját, és ez alkalomból olvasóink dönthettek mely, filmekről szeretnének kritikát látni, olvasni. Idáig két cikkünk látta meg ez alkalomból a napvilágot, A király beszéde és a 9. Mai napon folytatjuk a listát egy lehengerlően őszinte 70-es évekbeli alkotással, ám gyorsan rájövünk majd, hogy a vásznon folyó történések manapság is a szemünk előtt vannak. Jöjjön Az ígéret földje (Ziemia obiecana, 1975)!
A film megjelenése Amerikában stílusosan 2009.09.9-én volt esedékes. Bizony! A mai filmünk már 6 éves, ami fordítva ugye 9. Na, de hagyjuk is a poénkodást. A 9 egy remek képi és hangzásvilágú, átlagos történetű, remek karakterekkel megvalósított mese lett. Nézzük, hogy pontosabban miről szól.
