Mostanra talán az év legfontosabb gamer eseményévé vált a The Game Awards melynek során a közönség és a szakma dönt arról, hogy mely címek teljesítettek a legjobban az év során. MIndemellett pedig a videojáték-ipar prominens szereplői is számot adnak arról, hogy mit terveznek az elkövetkező időszakban. Az idei show december 7-én zajlott le és bőven tartogatott kibeszélni való témát. Mi pedig igyekszünk nektek összefoglalni a lényeget.
Az Alan Wake II minden elemében megmutatkozik a Remedyre jellemző finn maximalizmus jegyei. A kezeik közül újfent egy egyedi és megismételhetetlen produktum került ki, ami fényként fog világítani a nagyot merni álmodó egyjátékos történeteket előnyben részesítő stúdiók előtt. A Remedy mert nagyot álmodni és egy komplex univerzumépítésbe kezdeni, aminek az Alan Wake II a Control után egy újabb lépcsőfoka. Lehet hogy nem minden elemében kiforrott, de ambícióit tekintve többet teljesít mint amibe belebukik. Az év egyik legmeghatározóbb élménye között ott lesz ezt biztosan tanúsíthatom.
Vannak olyan felfedezések per találmányok, amelyek egy látszólag annyira egyszerű már-már bagatell dologból adódnak. Ám jelentőségük mégis hatalmas. Ilyen volt például Semmelweis Ignác magyar származású orvos felfedezése, aki kvázi feltalálta a kézmosást. Mármint a meszes vízzel történő kézmosást, illetve azon keresztül az ezzel a módszerrel történő eszköz fertőtlenítést. Noha ez elsőre nem tűnik nagydolognak, azonban ahogy azt a történelem is igazolja Semmelweis nem kevés ellenszenvet és támadást kapott emiatt, amire kis híján még az orvosi karrierje is ráment. Ennek a történetét kívánja bemutatni a Nemzeti Filmalap legújabb filmje az egyszerűen csak Semmelweis címere keresztelt alkotás.
A társasjátékokról sokaknak az egymás elleni küzdelem jut eszébe. Egy kis csata az asztal mellett, győztesekkel és vesztesekkel. Ez az alapvetően egymás közti konfliktusokra épülő jelleg sokak számára taszító lehet. Szerencsére kiváló és különleges kooperatív társasjátékok várják azokat a társaságokat, akik inkább közösen keresnének kihívást.
Bryan Lee O’Malley képregénye, a 2003 és 2010 között futó Scott Pilgrim alapból sok hűséges olvasót és szakmai elismerést tudhatott a magáénak. De igazi kultstátuszra csak akkor tett igazán szert, amikor 2010-ben a Universal Pictures bemutatta a belőle készült filmadaptációt, amit Edgar Wright rendezett, és ami olyan sztárparádét vonultatott fel, ami egy mai blockbusternek is a becsületére válna. Most pedig, 13 évvel később egy újabb feldolgozást kaptak Scott Pilgrim nem mindennapi kalandjai, ezúttal a Netflixnek hála animációs formában, amihez ráadásul az élőszereplős film összes szereplőjét sikerült visszacsábítani, Wright és O’Malley pedig producerként és forgatókönyvíróként bábáskodtak a projekt fölött. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a siker megismétlődjön, kérdés, hogy sikerült-e a mutatvány, vagy Scott Pilgrim számára véglegesen eljött a „Game Over”?
2014-es indulása óta a Fargo sorozat, pontosabban Noah Hawley (Legion, Lucy az égben) a Coen-filmográfia prominens és kevésbé ismert tartományaiból bőségesen csemegézett karakterrajzok, hangvétel, vagy akár csak kulcsjelenetek tekintetében, megidézve és fejet hajtva a nagy filmklasszikus előtt, ugyanakkor nem volt rest idegen terepre tévedni, ha éppen úgy hozta alkotói szeszélye és/vagy szándéka. Az ambiciózus, de kevés vizet zavaró, megszokott setupoktól eltérő negyedik etap után az antológiaszéria visszatalált a (külsőségeiben) megszokott és az elődök által (tematikailag) valamelyest kitaposott ösvényére, hogy a maga posztmodern tökéletességében ragyogjon.
Az alkotói szabadság kérdése mindig is egy kardinálisan fontos kérdés a művészetek világában. Természetesen minden művész szeretne szabadon és mindenfajta megkötés nélkül alkotni, azonban ahogyan azt megtapasztaltuk ez nem egyszer vezet bizonyos problémákhoz. Ugyanis az önérzetes alkotók olykor az alkotói szabadság mögé bújva borzalmas dolgokat képesek alkotni. Viszont ha a művészetet elkezdik korlátok közé szorítani az szintén problémás és számos olyan förtelmes alkotás létezik, amelyek egyértelműen azért lettek olyanok amilyenek, mert valakik valamilyen módon nem hagyták érvényesülni az alkotói szabadságot. Ugyanakkor vannak olyan műfajok, amelyek a jellegükből adódóan eleve bizonyos korlátok közé szorítják az alkotókat. Erre pedig a legjobb példa a történelmi témájú alkotások, mint amilyen jelenlegi cikkünk alanya a Napóleon is.
A kirekesztés természetesen nemcsak a nyugati kultúra kiváltsága. Valahogy mi emberek ösztönösen vonakodunk olyan dolgoktól, amelyek számunkra szokatlanok. Ha valami épp eltér azoktól az általunk általánosnak vélt normáktól, amelyekben hiszünk könnyen elutasítóvá és elzárkózottá válunk. Ez a mechanizmus nemcsak ránk, hanem ennek elszenvedőjére is mély hatást gyakorol. Az a gyűlölet, amit ez a környezet táplál, könnyen átfordul bosszúvággyá. A Netflixen idén megjelenő, A kék szemű szamuráj animációs sorozat történetének táptalaját ez a gondolat alapozza meg.
Aki csak egy kicsit is képben van az animáció világával, az tudhatja, hogy a médium jelenleg finoman szólva is válságos helyzetben van: egymás után kaszálják el a még fejlesztés alatt álló projekteket, vagy a már futó sikeres sorozatokat. Különösen igaz ez a felnőtteknek szóló animációs tartalmakra, ahol aztán tényleg élet-halál kérdése, hogy már a premier hetében kielégítő számokat hozzon a nézettség (gondoljunk csak a sztori lezárása előtt kivégzett Final Space-re, vagy az Inside Job-ra, amiből bár megrendelte a Netflix a folytatást, mégis a tönkön végezte). Éppen ezért kell megbecsülni, amikor egy stúdió vagy streaming-szolgáltató mer kockáztatni, és zöld utat ad egy olyan projektnek, ami nem egy már létező IP-re, vagy franchise-ra épül. Jelen írás tárgya, a Scavengers Reign is ilyen szerencsés csillagzat alatt született, továbbá külön öröm, hogy a science-fiction mellett a horror műfajával is kacérkodik, ami aztán tényleg ritkaságszámba megy az animációs filmek és sorozatok világában.
Az Éhezők viadala-széria trendformáló volt a 2010-es évek első felében, azidőtájt, mikor a Marvel- és szuperhős-őrület még nem érte el a tetőpontját. Néhány röpke évig a disztópikus young adult-filmek kitüntetett népszerűségnek örvendtek. Ezek közül messze a Suzanne Colllins regényfolyamán alapuló széria érte el a legnagyobb kritikai és nézői sikert, maga mögé utasítva többek között a hasonló alapállású Útvesztőt és a Beavatottat (ez utóbbinak már a befejező része sem készült el az érdeklődés hiányában – nem csodálom). Magától értetődő volt, hogy további történeteket kell kifacsarni Panem világából, és ezúttal ezt abszolút nem bánom, ugyanis a Collins által felépített világ van annyira érdekes, hogy bőven ad erre lehetőséget és mozgásteret.
