Őrült zseninek, meg nem értett művésznek születni kell, ez nem valami olyasmi, ami gyakorlással elsajátítható, éppen ezért az emberek többsége furcsán néz ezekre a különcökre, megbélyegzi őket, mert eltérnek a normától, a megszokottól, azonban létezik egy kis százalék, aki a saját középszerűségéből fakadó sikertelenségét azzal próbálja kompenzálni, hogy foggal-körömmel harcol ellene.
Jon is egy ilyen figura a maga középszerű életével és tehetségével. Bármennyire is próbálkozik a dalszerzéssel, mindig a saját maga korlátaiba ütközik, és ez vicces, nagyon is az. A kezdő képsorokban hazafelé sétálva a mindennapjaiból merítve ihletet dalszöveget rögtönöz, de hatalmas klisébe fullad, és amikor már azt hittük, hogy kimosolyogtuk magunkat, hősünk hazaérve felrohan a szobájába, hogy a szöveg mellé zenét komponáljon, és a moziban a néző végképp felröhög azon, amikor Jon rájön, hogy már egy létező dal zenei alapját játssza egy ideje. A másik végletet Frank képviseli különcségével, ami abban nyilvánul meg, hogy egy hatalmas papírmasé fejet visel, és úgy általában szembemegy mindennel, ami hétköznapi, mert ő a saját ütemére lépked.
