A valóság helyreállítása Veres Attila régóta várt novelláskötete. Az antológia idén ősszel jelent meg az Agave kiadó gondozásában. Volt szerencsénk a szeptember 26-án tartott könyvbemutatón is részt venni. Aki követni szokta a hazai SFF könyves életet, annak mindenképpen érdemes szemmel tartani a könyv sorsát. A következő esemény ugyanis október 15-én a Margó Fesztiválon egy beszélgetés Veres Attila és Sepsi László közt, melynek témája A valóság helyreállítása lesz.
Ha emlékezetem nem csal, múlt alkalommal, amikor a spanyol, hosszú álomból ébredt ügynök kalandjairól értekeztünk, valahol az árnyékok vetülésénél és a politikai oldalak közt feszülő helyzet élesedésénél tettük le a lantot. Mostani kis virtuális összejövetelünk elején le kell szögeznünk: eme nekifutás, ha lehet még izgalmasabbra, még szórakoztatóbbra, de semmiképpen sem kevésbé kritikusra vagy fricskák terén szegényesebbre sikeredett. García és Antonia karakterének fejlődése mellett ezúttal némi információhoz jutunk kulcsfiguránk régi ellenlábasa, a rejtélyes Professzor kapcsán, az ilyesfajta történetek valamely pontján szinte mindig felbukkanó orosz maffiával is találkozunk, valamint újra felvillan néhány oldal erejéig a teljes káoszt előidézni akaró Aquilinio és Barea párosa. Álljunk azonban máris tettre készen és a poharunk tartalmát elegánsan szürcsölgetve lendüljünk akcióba.
Csak idő kérdése volt, hogy számos másik horror-klasszikus újragondolása után a Hellraiser is visszatérjen a képernyőkre – igaz, nem a mozivásznakra. A kilenc folytatást megérő film rebootja Immáron a Hulu (és a Disney) égisze alatt, rögtön streamingre érkezett, ami nagy kár, tekintve, hogy a pokoli kinézetű cenobiták a mai napig népes rajongótáborral rendelkeznek.
A Kolibri szalamandra Jeff VanderMeer 2021-ben megjelent regénye, ami Magyarországon egészen frissen, néhány hete jelent meg az Agave szárnyai alatt. VanderMeer a modern spekulatív irodalom nagy alakja, aktívan ír, tanít és szerkeszt. Jóval több műve van, mint amit magyar fordításban olvashatunk, amit személy szerint nagyon sajnálok. Bízom benne, hogy a Kolibri szalamandra utat talál a hazai spekulatív olvasótábor szíve felé és újabb könyvek jöhetnek hamarosan az írótól.
Van valami ami már egy ideje motoszkál bennem, de ezidáig ódzkodtam attól, hogy belevágjak. Hiszen amiről írni tervezek az egy kissé megosztó téma, ráadásul sokan igazán könnyedén magukra is tudják venni. Éppen ezért előre szólok, hogy a szokásostól nagyon eltérő és szókimondó, sokak véleményével nem egyező, sőt akár abba bele is taposó, erősen szubjektív véleménycikket vetek most a képernyőkre. Na vágjunk bele!
Még most is élénken emlékszem arra, amikor egy hideg januári napon elosztottuk egymás között, hogy ki miről fog írni. Amikor említettem, hogy mennyire szépnek tartom Ana de Armast, megtudtam hogy idén jön egy film, aminek ő lesz a főszereplője. Így a Blonde egyszerre hozzám került. Az előzetest látva egy roppant érdekes filmre számtottam, azonban pár napja megtudtam, hogy a sokak által Marilyn Monroe-ként ismert Norma Jeane életének eléggé nyomasztó, valódi oldalát láthatjuk majd.
Ki hitte volna, hogy az utóbbi évek egyik legjobb animációs sorozata egy ősember és egy T-Rex furcsa párosáról fog szólni? Pedig ha valaki, akkor Genndy Tartakovsky (Dexter laboratóriuma, Szamuráj Jack) képes rá, hogy egy ilyen történetből kihozza a maximumot. A Primal jött, látott és győzött, minden fontosabb díjat besöpörve, amit egy animációs sorozat megkaphat, a közönség rajongásáról nem is beszélve. Az első évad cliffhangerrel végződő utolsó epizódja után egy pillanatig sem volt kérdéses a folytatás. De vajon megmaradt-e a lendület, vagy a második évadra elfáradt a kőkorszaki kaland?
Michael J. Sullivan számomra az idei év nagy felfedezése volt. Persze lépten-nyomon találkoztam a nevével, legtöbbször szinte az egekig magasztaló kritikák formájában, amiket olvasva azt hittem, ez a fickó és a fiktív világa túl szép, hogy igaz legyen. Elvégre melyik az a heroikus fantasy regényfolyam, amelyik még a 10. kötetnél is ugyanolyan hatással van a nagyérdeműre, mint a kezdetekkor? Akad, hanem azért nem túl gyakran. Ehhez vegyük még hozzá azt is, hogy azok az olvasók, akik tucatjával fogyasztják a hasonló alkotásokat, ritkábban botlanak bele olyasmibe, ami tényleg képes az újdonság varázsával hatni, vagy bármilyen módon kiemelkedni a többi olvasmányélmény közül. Szóval mondhatjuk, hogy kissé szkeptikus voltam, mikor belevágtam a sorozatba, aztán azon kaptam magam, hogy végeztem mint a tíz kötettel, és hazudnék, ha azt mondanám, nem olvasnám tovább.
A fejlődés lehetőségének a joga alapvetően mindenkit megillet. Az már persze más kérdés, hogy végül ki és hogy mihez is kezd ezzel a lehetőséggel. Különösen igaz ez az alkotói munkásságokra, ugyanis az egyes alkotók bizonyos munkái olykor azért hagynak némi kivetnivalót maguk után. Valami hasonló a helyzet Tarja Kauppinen – A nép igazsága című alkotásával is, ami bár kétségkívül egy érdekes és egyedi alkotás, ugyanakkor helyenként azért hagyott némi kivetnivalót maga után. Azonban most megérkezett a kvázi folytatásnak számító A rendszer ellensége című alkotás.
Ha valakit januárban megkérdeznek, hogy melyik Star Wars-szériát várja leginkább idén, valószínűleg habozás nélkül vágja rá, hogy Obi-Wan Kenobi önálló kalandját. Mégis, hogy állná ki a versenyt a Cassian Andor nevére vett sorozat a legendás, 1977-es Csillagok háborújában feltűnő öreg Jedi-mesterrel, aki a megosztó előzménytrilógiának is az abszolút fénypontja volt? Nem is beszélve arról, hogy Obi-Wan mellett a galaxis első számú rosszfiúja, Darth Vader is tiszteletét tette. Velük áll szemben a nézők és kritikusok által is magasztalt, de mára halványuló emlékű, 2016-os Zsivány Egyes egyik mellékszereplője, akivel kapcsolatban senki sem értette, mivel érdemelte ki, hogy egy saját szériát kapjon.
