Januárban teljesen váratlanul ért a The Legend of Vox Machina kedvcsinálója. Az előzetes egy akcióban és adrenalinba gazdag animációs fantasy sorozatot ígért, amit főleg az idősebb korosztálynak szántak. Furcsának találtam, hogy ez ugyan mégis mi lehet, de nem kellett csalódnom. Az Amazonnak óriási köszönet, hogy Az idő kereke után egy újabb minőségi fantasy sorozattal lepett meg minket. Na, de mégis mi az, amitől a Vox Machina annyira zseniális lett?
Sam Levinson, a sorozat megalkotója és író-rendezője egy promóanyagban úgy nyilatkozott, hogy a második évad forgatásakor attól félt és azt akarta elkerülni leginkább, hogy külsőleg ugyanazt fogják eladni, mint az első alkalommal. Ezért azzal együtt, hogy meg akarta őrizni az Eufória fílinget, azt a stílust, ami olyan egyedivé és bűbájossá tette a világát, valami más érzületet is át akart adni a képeken keresztül. Míg az első évad olyan volt, mint egy házibuli hajnali kettőkor, addig a második olyan, mint egy házibuli hajnali ötkor, mikor már mindenkinek otthon kellene lennie.
A korábban megjelent, tárgyalni kívánt szériánk első három részét taglaló írásomban kifejtettem a címszereplő képregények lapjain leledző eredetét, plusz kitértem néhány részletre, amelyek nyolc rész után is megállják a helyüket. Azonban még ezek mellet is van jó néhány olyan adalék, amelyek miatt még egy, legalább olyan terjedelmű írást megérdemel James Gunn legújabb műve, mint a nyitány után, így vágjunk is bele.
Sok vita van az egyes mesék hatásairól és természetesen a vita egyik fő pontja, hogy vajon a régi vagy pedig az új típusú mesék a jobbak. Noha persze azt sem könnyű meghatározni, hogy mi és mikortól számít réginek, mert például azok a mesék, amelyek az én gyerekkoromban még újak voltak mostanra már inkább régieknek számítanak. Ráadásul vannak olyan mesék, amelyek számos újrafeldolgozást kaptak vagy akár még a mai napig is folytatódnak valamilyen formában. Lásd például a Spongyabob című alkotás. Az igazság azonban az, hogy mindig is voltak, vannak és feltehetően lesznek is majd jó és rossz mesék. A különbséget pedig sokkal inkább abban kell keresni, hogy milyen szellemiségben készültek vagy éppenséggel készülnek az egyes alkotások. Márpedig ilyen téren megfigyelhető, hogy az úgynevezett régebbi mesék általában véve inkább szólni akartak valamiről, míg az újabb típusú mesék inkább már csak pusztán szórakoztatóak szeretnének lenni. Azonban szerencsére vannak olyan alkotások és persze olyan alkotók is, akik igyekeznek valahogy összekombinálni ezeket a dolgokat és ilyenkor születnek meg az olyan alkotások, mint a Cuphead Show.
Ha valaki igazán rajong egy adott alkotásért, akkor azt akár mértéktelen mennyiségben is képes fogyasztani. Legyen szó könyvekről, filmekről, sorozatokról, képregényekről vagy pedig videojátékokról. Ráadásul ezek a különböző felületek sok esetben össze is szoktak függeni egymással, ezáltal pedig egy sokkal kiterjedtebb élményt képesek nyújtani. Számos ilyen alkotás van és az sem titok, hogy az alkotók sokszor tudatosan igyekeznek is ilyen módon kiterjeszteni az adott alkotást. Már amikor és amennyire lehetséges. Ezt hívják franchise-osításnak. Részemről nem titok, hogy hatalmas Star Wars rajongó vagyok, aminek a legfőbb oka, hogy annak idején ez volt az első film, vagyis hát a Baljós árnyak, amit gyerekként moziban láttam és bár az idő múlásával némileg árnyalódott bennem a franchise-ról alkotott kép. Viszont minden hibájával együtt még most is képes magával ragadni ez az alkotás per széria. Éppen ezért kimerem jelenteni, hogy a Book of Boba Fett, sajnos nem tudom, hogy mi a magyar címe a legjobb dolog, ami ezzel a szériával jelenleg történhetett. Nem feltétlenül állítom, hogy ez lett az eddig legjobb Star Wars-os alkotás. De határozottan az, amire a franchise-nak szüksége volt. Azonban ennek megértéséhez kénytelen vagyok spoilerezni a sorozattal kapcsolatban. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Sorozatot készíteni nem olyan könnyű feladat. Ugyanis általában nem lehet tudni, vagy legalábbis biztosan előrelátni, hogy egy adott alkotás meddig fog tartani. Lehet, hogy egy sorozatot indokolatlanul tovább nyújtanak, mint azt kellene. Lehet, hogy miután befejezték valamiért mégis folytatják vagy újraindítják. Van olyan, hogy egy sorozatot hirtelen leállítanak és az alkotóknak legfeljebb csak valami rövid lezárást engedélyeznek. Vagy még valamikor azt sem és így az adott sorozat kvázi befejezetlen marad. Sőt, van olyan, hogy még az aktuális évadot sem fejezik be. De speciel arra is van példa, hogy valamit az első rész után beszüntettek. Hasonló a helyzet az Expanse vagy magyar nevén a Térség című sorozattal, ami hiába egy mindentéren minőségi scifi alkotás és relatíve a közönség is kedveli valamiért sorozatot mégis idő előtt befejezték. Bár a készítők bevallottan fennhagyták a lehetőségét egy esetleges folytatásnak. Főleg mivel a sorozat alapjául szolgáló könyvekből hátra volt, van még két rész. Minden esetre maga a sorozat most véget ért. A végeredmény pedig meglehetősen vegyesre sikeredett.
Hadd kezdjem azzal, annak ellenére, hogy megannyi, DC égisze alól kikerült karaktert, képregényt és élőszereplős adaptációt szívemből szeretek, a Peacemaker esetében voltak fenntartásaim. Ugyan az írói és az epizódok többségében a rendezői székben egyaránt azt a bizonyos James Gunn-t tisztelhetjük, aki már jó néhány alkalommal bizonyította, van érzéke a rajzolt panelek nagy vászonra való átültetéséhez, sőt azoknak továbbgondolásához is, valamint megkaptuk a rá osztott szerepéért igencsak lelkesedő pankrátort és színészt John Cenát, mégsem éreztem, hogy ez a karaktert önálló sorozatért kiáltana. Aztán megláttam a trailert, amely alatt a Wig Wam zenekar glam nótája ordított és ismét hinni kezdtem. Amikor pedig az első rész intrója besüvített az agyamba megértettem, hogy a koncepció mégiscsak figyelmet követel magának és gyorsan rácáfolnak majd kétkedő gondolataimra.
Sokan kapták fel a fejüket, amikor kiderült, hogy az Amazon sorozatot készít Robert Jordan nagyszabású regényfolyamából. Többen már az első három rész után húzták a szájukat, hogy az adaptáció csak részben érinti az általuk kedvelt könyvek történetét. Számomra viszont az volt a fő kérdés, hogy képes lesz-e a széria arra, hogy megtartsa vagy akár meg is ugorja a szezon első epizódjainak színvonalát. Továbbá még az is megválaszolatlan kérdés volt, hogy vajon a Trónok harca után kapunk-e egy olyan fantasyt, ami képes betölteni a Martin által jegyzett történet után maradt űrt.
Mióta ez ember csak fel tudott nézni az éjszakai égboltra, mindig is a sötét űrbe és az ott látható fényes pontok közé vágyakozott, ám a XX. század derekáig ez csak álom volt és csupán a mesékben történhetett meg. Akkor azonban az amerikaiak és a szovjetek közti hidegháborús fegyverkezési verseny mellékvágányaként a két szuperhatalom céljául tűzte ki az bolygónkon kívüli terület meghódítását. Az Apple TV+ kínálatában érkező For All Mankind ezt a helyzetet dolgozza fel…na persze némi csavarral, hogy még izgalmasabb legyen, mint az eredeti sztori.
Az általános közvélekedés szerint a sport csak jót tesz az embernek, főként a gyerekeknek. Egyfelől, mert fejleszt bizonyos biológiai funkciókat, mint például a tüdőkapacitás vagy az izomerő stb. Másfelől pedig javítja az olyan szociális és mentális készségeket, mint az önfegyelem, a csapatmunka vagy az úgynevezett kvázi küzdeni akarás. Ilyen téren egyébként speciel személyes élményeim is vannak, mivel annak idején meglehetősen aktívan sportoltam és amennyire a lehetőségeim engedik most is így teszek. Azt azonban kevesen tudják vagy legalábbis nem feltétlenül ismerik be, hogy a sportolásnak olykor lehetnek bizonyos negatív hatásai is. Ugyan ez egy meglehetősen összetett jelenség, de általában az szokott mögötte állni, hogy az adott illető nem a megfelelő módon és/vagy közegben csinálja azt az adott sporttevékenységet. Részben erről szólt a Karate kölyök című film, vagyis filmek. Illetve a folytatásának szánt Cobra Kai című sorozat, aminek 2021 végén jelent meg a negyedik évada a Netflixen.
