Az Apple TV+ egyik nagy dobása a Ted Lasso. De mi lehet jó egy sorozatban, ami a fociról szól? És tényleg csak ennyi lenne az egészben? Kérdés, hogy egy reklámban szereplő alapfelállásra épített történetből mit lehet kihozni, és az is, hogy mindez elég-e egy jó szitkomhoz.
Ezekben a pándémiás időkben nem hiányzott más, mint egy újabb járványos alkotás, ezúttal francia barátainktól. A Netflix a La Révolution képében elhozza nekünk a forradalom szelét, miközben jócskán átértelmezi a XVIII. században divatos kékvérűség fogalmát.
Ridley Scott újra visszatér egy ambiciózus, sötét és kifacsart Sci-fi sorozattal, ami szándékait tekintve minden bizonnyal egyenesen a klasszikusok közé akarna bevonulni. A farkas gyermekei azonban végérvényben nem más, mint egy fáradt, pszeudo-mély próbálkozás Scott részéről, hogy ma is releváns maradhasson, miközben alig képes bármit hozzátenni az alapjáraton agyonhasznált koncepciójához. A farkas gyermekei nem esik szét a szemünk előtt; jóval inkább hosszan, több liter fehér android-vér kicsöppenése után kecsesen a földre roskad. De azért vagyunk ma itt, hogy megnézhessük, hogyan is jutott el egy alapból ígéretesnek tűnő sorozat idáig.
A koronavírus miatt rengeteg film -és sorozatpremiert halasztottak el, amely alól sajnálatos módon a Fargo sem volt kivétel. A vágás befejezetlenségére hivatkozva az áprilisi bemutatót bizonytalan időre elcsúsztatták és sokáig úgy tűnt, hogy idén nem lesz bemutatva az FX mesterművének a negyedik felvonása. A rajongók legnagyobb örömére azonban szeptember végén, egy duplaepizód formájában köszönthettük újra Noah Hawley-t és csapatát. Lássuk, megérte-e a várakozás. A cikk spoileres!
Az elmúlt évek sorozattermései közül számtalan olyan példát találunk, amiknek az esetén egy korábbi filmet, esetleg franchise-t adaptáltak a showrunner-ek képernyőre. Elég, ha a Hannibal-ra, a Bates Motel-re vagy akár a Fargo-ra gondolunk. Jelen alanyunk esetén az öt Oscar-díjas mesterművet, a Száll a kakukk fészkérét vette elő Ryan Murphy (AHS) és Evan Romansk és Mildred Ratched nővér rettegett alakját helyezték a középpontba.
Erick Kripke és az Amazon tavaly ilyenkor talán még nem is sejtették, hogy mennyire beletenyereltek a tutiba a szuperhős műfajt alapjaiban feje tetejére állító The Boys-szal. Egy a popkultúrát lassan egy évtizede totálisan leuraló zsánert elvégre önmagában nézve nem veszélytelen dolog kiforgatni. Kripke azonban a tőle megszokott cinikus, ámde végtelenül szórakoztató görbetükröt állított a mindennapokat átszövő szuperhősmítosznak, az ezt szponzoráló, sok esetben rendkívül káros nagyipari cégeket sem kímélve. A The Boys mégsem ezek miatt lett talán az utóbbi évek legeredetibb és egyben legszórakoztatóbb televíziós, akarom mondani streaminges produktuma, mely a második évadra szinte semmit sem veszített a korábbi erényeiből.
Figyelem! A kritika innentől kezdve minimális spoilereket tartalmaz a The Boys második évadának első négy részét illetően!
Szinte napra pontosan egy hónapja került fel a YouTube-ra A farkas gyermekei című sorozat előzetese. A sorozatrajongók pedig a látottak hatására elégedetten csettintettek, egészen addig, amíg meg nem tudták, hogy az Aliennel ismertté vált Ridley Scott is rendezett két részt a sorozatban. Scott neve az elmúlt években egyre kevésbé garancia a sikerre, amit leginkább az Alien: Covenant támaszt alá. Így elég nagy kétkedéssel ültem le az első három epizód elé, de legbelül mégis reméltem hogy az öreg Ridley ezúttal nem lő mellé. A kritika minimális spoilert tartalmaz az első három részből.
Miért ilyen népszerűek a gasztrofilmek, és miért nem tudnak kimenni a divatból? Rengeteg film született már, amely az ételeket, a gasztronómiát, a főzést helyezte középpontba. Mégsem tud unalmassá válni a téma. Egyrészt azért, mert a világ különböző konyháit és ezáltal kultúráit megismerni rettentően izgalmas, másfelől pedig, szemezgetve a széles gasztrofilm-felhozatallal, nem tudom nem észrevenni ezek fő hozzávalóját: azon túl, hogy ódaként szolgálnak a finom ételekhez, kiváló alapanyagok ahhoz is, hogy szereplői egymásra találjanak, feldolgozzák traumáikat, jellemfejlődésen menjenek keresztül. Röviden: a gasztrofilmek valójában imádnak az emberi lélekkel bíbelődni.
Nagyon sok olyan sorozatkészítő van, akik ötleteikkel és stílusukkal olyan történeteket tudnak elmesélni, amik annak ellenére, hogy elszálltak a valóság talajáról, mégis emlékezetesek és legfőképp minőségiek tudtak maradni mindvégig. Elég, ha a cikksorozat legutóbbi két alanyára gondolunk. Vannak azonban olyan alkotók, akik a színtiszta realizmust tartják a legfontosabbnak és igyekeznek minél pontosabb, hitelesebb képet adni arról, hogyan is működik az a világ, amelyikben élünk. Ennek az írásnak az alanya is valami hasonlót akar elérni a sorozatain keresztül.
Még a múlt hónap elején téma volt a szerkesztőségben, hogy ki ír az Esernyő Akadémiáról. Abban egyetértettünk, hogy valakinek az eddig megjelent képregényekről is kell hoznia a kritikát, a sorozatot pedig végül én vállaltam be. Körülbelül másfél hét alatt le is daráltam az első és a második szezont, közben pedig új kedvencet avattam a Netflix szuperhősös sorozatában. Ha röpködő, high-tech kütyükkel trükköző hősöket akarsz látni, akkor csalódni fogsz, mert az Esernyő Akadémia totál más a jelenleg tomboló hősös filmdömpinghez képest. A kritika spoilereket tartalmaz.
