Egy év kihagyás után visszatért mindenki kedvenc sorozata. Rengeteg találgatás, még több teória és 67 rész után elkezdődött a Trónok harca utolsó évada. Sokunkat pedig valószínűleg két kérdés foglalkoztat. Ki fog győztesként kikerülni a Mások ellen vívott csatából? És egyáltalán hogyan sikerül a készítőknek egy ilyen, grandiózus történettel rendelkező sorozatot lezárniuk? Sokat gondolkoztam azon, hogy megpróbáljak-e spoilerek nélkül írni, de akkor valószínűleg egy teljesen üres írást kapnátok. Így a továbbra csak az kattintson, aki már látta a 8. évad 1. epizódját, ugyanis a cikk spoilereket tartalmaz.
Ezidáig ad hoc szerkezetben működött a Négy sorozatajánló egy ülésben aposztrófot viselő blokkunk. Az első felvonásban rögtön ínyencfalatokkal nyitottunk, pl. Az ifjú pápával, vagy épp a Birmingham bandájával. Második cikkünk némileg szorosan egybetartozó karaktereket felmutató szériákat tárgyalt, ahogy anno a címben is utaltunk rá (társadalmi szempontból) különcöket tettünk a célkeresztbe, nem voltunk restek akár tíz évnél is „öregebb” audiovizuális „kielégüléseket” ajánlani (emiatt persze kaptunk is hideget, meg mele… nem: inkább csak hideget, de valljuk be, annyiból mindenképp jogosan, hogy az elmúlt néhány év sorozattermése nem indokolja a „múltban vájkálást”). Harmadik nekiülésre negatív olvasórekordot sikerült produkálnia az eddig három cikket magába foglaló folyamnak, pedig olyan megbízható egzotikumokkal rukkoltunk elő, mint pl. az Altered Carbon, vagy épp a szintén netflixes, német Dark – e kettőt most is csak pofátlanul sulykolnám aktuális olvasónk számára sportszerű jóindulattal.
Ígéretünkhöz – és ezúton hozzátok is – hűen tematikusan folytatjuk. Negyedik cikkünk a nyomozás / a detektív attitűd jegyében készült. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind az irodalomban, mind a filmes gépezetben – tematikusan és dramaturgiai szegmenseket is figyelembe véve – a legnépszerűbb, legelemibb recept a krimihez nyúlni. Ennek pofonegyszerű oka van, krimijelleg nélkül szinte lehetetlen narratívát előállítani, vagy épp lehetetlen nézőként narratívában elgondolni valamit; a nyomozás, ha akarjuk, ha nem, ha akarják, ha nem, intimitást tud kialakítani a nézővel, perverz módon folyton fenntartja annak kíváncsiságát, avagy megszilárdítja a viszonyt a nézett dolog és a néző között, hiszen nem elhanyagolható fókuszpontokkal szolgál: nyomokkal. Persze, ennek is lehetnek különféle válfajai. Vannak krimik, amik csak részelemként működnek és nem is céljuk bevonni a nyomozásba a befogadót (ilyen pl. pont a fent is említett Altered Carbon noir-szegmense), akadnak ugyanakkor olyan filmek/sorozatok (esetünkben nyilván utóbbi a releváns), amelyeknél a krimiszál annyira nyomközpontú, hogy mentális szinten is zajlik, vagy épp a történet végéhez érve nem feloldja a felvázolt problémát, hanem fokozza, újabb dimenziókat nyit számukra, és a nyomozás hirtelen „kiszakad” a cselekményből, és a befogadó valóságának részévé válik, azaz a befogadó szimpla passzív nézőből aktív detektívvé avanzsál (ide specifikusan nem is egy sorozat, hanem egy filmes adaptáció, a Viharsziget jó szemléltetőpéldának). És ha már feljebb a túlzás-nélküliséggel indítottunk: műfajtól függetlenül minden sorozatépítés legfőbb tulajdonsága a krimi – nem feltétlenül műfajként, de mentális eljárásként okvetlenül.
Az imént néhol már-már ünnepélyesen taglalt krimiségnek áldozva/tisztelegve negyedik szövegünk négy olyan sorozatot kínál, amik esetén a krimi erőteljes és határozott műfaji koncepcióként is megjelenik, kidomborodik tematikusan is.
Három robot felfedezőútra indul az atomháború utáni világba, miután kipusztult az emberiség. Egy szörnyvadász fia összebarátkozik a lénnyel, amit el kéne pusztítaniuk. Egy öntudatra ébredt joghurt világuralomra tör. Orosz katonák a második világháború idején a náciknál egy sokkal veszélyesebb ellenséggel kerülnek szembe. Rob és Gail egy egész miniatűr világot fedeznek fel az új lakásuk hűtőjében. Csak néhány abból a tizennyolc képtelen történetből, amik a Netflix új animációs antológiájában szerepelnek.
Folytatjuk a Négy sorozatajánló egy ülésben című cikksorozatunkat. Itt eléritek a ciklus korábbi két írását: az elsőt, és a másodikat is. Ezentúl megpróbálunk majd a 4. felvonástól kezdve szigorúan tematikusan haladni, akár műfaji bontás szerint, akár érintett téma/probléma vagy bármilyen meghatározó közös jegy mentén összeválogatni a „négyeseket”, mégpedig elsősorban azért, mert így akár relevánsan összehasonlíthatjuk a tárgyalt sorozatokat, vagy akár egymás viszonyában is beszélhetünk róluk, ami még izgalmasabbá teheti a kínálkozó szempontokat, mi több gyarapíthatja is azokat.
Ironikus, de mögöttes és témareflexív is, hogy cikksorozatunk sorozatokat szed össze négy fős csokrokba gyűjtve. (Az első rész itt.) Nézzük hát, miből élünk ezúttal; újabb négy szórakoztató sorozat, amiknek helyenként esztétikai tétjeik is vannak.
Valaminek a kezdetét meghatározni szinte lehetetlen, maximum kijelölni tudjuk egy dolog/folyamat első, közvetlenül tapasztalható lépéseit. Hogy a sorozat miért is szexi számunkra, annak feltárásáért kicsit vissza kell pillantanunk. A 19. században bevett stratégia volt, hogy folyóiratok folytatásos történeteket közöltek. A képlet nem volt túl bonyolult: egy izgalmas momentumnál megszakadt a sztori, és ha az olvasó kíváncsi volt, mi következik, meg kellett vennie a következő számot is. A sorozatok ugyanilyen befogadási szokásra/igényre építenek. A 2000-es évek elejétől a sorozatok már mindenféle témára érzékenyek, etikai, társadalmi és kulturális kommentárokat is egyre nagyobb számban tartalmaznak.
Jelen korunk fogyasztási hagyományaiban magától értetődő helye és szerepe van a sorozatnézésnek. Alább egy négytagú gyűjtemény következik, ami olyan sorozatokat tartalmaz, amik egyszerre bírnak esztétikai téttel és látnak el szórakoztatási funkciókat, miközben (az előbbi miatt) minőségnek sincsenek híján.
Senkit nem ért meglepetésként, hogy a House of Cards utolsó évadából száműzték Frank Underwood karakterét, mert a Netflix nem vállalt többé közösséget Kevin Spaceyvel a zaklatási botránya miatt. Egy huszárvágással kiírták a sorozatból, meg sem kellett jelennie a forgatásokon. Vajon a sorozat lezárása képes az eredeti főszereplő hiányát túlélni? Milyen a House of Cards vége Frank Underwood nélkül?
Az Aranyélet előző két évadával kimagasló teljesítményt nyújtott a hazai televíziózás történetében. De vajon méltó befejezéssel búcsúzik a nézőktől a Miklósi család a harmadik záróévadban?
Ha az elmúlt napok kaszáit nézzük (Iron Fist, Luke Cage), rögtön elgondolkozunk azon, hogy mi zajlik a Netflix „szuperhős osztályán”. Egyelőre a Punisher és a Jessica Jones következő évada nem érkezett meg, a Defendersről meg nem sokat tudni. Utóbbi talán nem is nagy baj, tekintve, hogy nem lett túl erős az első csapatösszevonása a Marvel utcai hőseinek. Most viszont már nézhető a Daredevil harmadik etapja. Hogy mit tud a Netflix első szuperhős sorozata a harmadik körben? Semmit! Ugyanis a Daredevil idei köre kicsit sem szuperhős sorozat.
A DC saját Netflixe a jól ismert Tini Titánokkal indít. Na jó, nem teljesen azokkal a Cartoon Networkös aranyos kis figurákkal. Mivel a saját streaming szolgáltatásukról van szó, nem vacakolnak a korhatárbesorolásokkal. A Titans (a tini előjelzőt felejtsétek el) véres és brutális. De erre volt szüksége az amúgy is depresszióval küzdő DC adaptációknak?
