Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Hatalmas kis hazugságok évadnyitója kapcsán azt írtam, hogy a széria grandiózus látvánnyal, remek alkotógárdával és biztonsági játékra építő nagyágyú színésznőkkel operál, meg egy történettel, amit már láttunk, amiért már izgulhattunk egyszer. Az évadzáró után javarészt ugyanígy gondolkodom, javarészt kiszámítható volt a nagy talánynak beállított kérdés, egyedül a halott személyének kiléte okozott meglepetést.
A Flash forgatása közben Dominic Purcell és Wentworth Miller arról cseverésztek, hogy milyen volt a négy évadon át tartó közös munkájuk a kultsorozattá vált Prison Break (A szökés) alatt, és arról, hogy milyen sikeres utóélete van, hisz a mai napig nagyon sokan nézik az újravetítéseket. Ekkor ötlött fel bennük, hogy esetleg folytatni kellene a történetet, majd el is mentek a FOX-hoz, hogy eléjük tárják az ötletüket. A csatorna pedig vevő volt rá.
A Netflix Marvel-sorozatai közül talán az Iron Fist volt az, amit a legkevésbé vártam. A képregényekben is elég közömbös számomra a karakter, ráadásul az előzetesek nem pörgettek fel a startra. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő már első látásra kimondottan antipatikus volt a számomra.
Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy ha a HBO sorozatkészítésbe kezd, nem restek kellő pénzt és szakértelmet áldozni az aktuális projektre, így a diverzifikációnak köszönhetően igen kevés hibaszázalékkal dolgozhatnak, tehát a befektetés megterül. A HBO gyártási struktúrájára lefordítva ezt a kacifántos pénzügyi megoldást annyit tesz, hogy így vagy úgy, de a siker garantált. Na és mi a siker receptje? Lényegében kockázatmegosztást, melynek során a befektetés nem egyetlen, hanem több szegmensbe történik, legyen szó a megfelelő író és rendező, valamint adaptáció esetében az alapanyag kiválasztásáról, illetve a sztárparádé felvonultatásáról.
Most, hogy a Sherlock negyedik (és lehet utolsó) évada a végéhez ért, beszéljünk egy kicsit a Doctor Who-ról. Először is: mi lett vele és hogy jön ide? Nos, az időutazós sorozatot még úgy 2010-2011 fordulóján vette át Steven Moffat íróúr, és vállalta, hogy ő legyen a sorozat showrunnere (és vegyük hozzá, hogy 2010-ben kezdte a Sherlockot). Innentől nagyjából egy-két évadig sikerült egy bizonyos színvonalat megtartani, aztán valahogy minden vakvágányra terelődött. Moffat ugyanis borzasztó módon szereti szükségtelenül túlbonyolítani történeteit, melynek eredményeképp az évad vége volt az eleje, az eleje a vége, a közepe meg a fene tudja. Persze a pontokat össze lehet kötni, de tényleg muszáj feleslegesen nyakatekerté tenni valamit? Nos, ez a módszer már a Sherlock harmadik évadjában is fel-fel tünedezett, még egészséges mértékben. Viszont elérkezett a negyedik évad…
Őszintén megmondom, kicsit szkeptikus vagyok azokkal a sorozatokkal, filmekkel, amik egy nagy név farvizén akarnak felevezni. Ezért, mikor meghallottam a Halálos fegyver sorozatba átültetését, már hangosan anyáztam a monitor előtt. Ez nyilván rosszul érint, már csak azért is, mert nagyon szerettem az összes filmet, és szeretem a mai napig. Ettől függetlenül persze eldöntöttem, hogy belenézek, már csak azért is, hogy utána legyen mit szidni a celluloid gyár ötlettelenségén.
Mikor egy szintén Sherlock rajongó cimborám megírta tegnapelőtt, hogy itt az új évad, akkor kaptam csak észbe, hogy valóban. Teljesen el is felejtkeztem a sorozatról, lévén a kimondhatatlan nevű Cumberbatch éppen képregény adaptációban tetszeleg, társa, Martin Freeman pedig… szintén. Aztán a lelkesedésem is letörték, mikor közölte, hogy a neten rosszakat írnak az évadnyitóról. Persze én úgy mentem neki, hogy majd úgy is jól szórakozom, nem lehet minden mese és csillogás. Spoileres leszek.
A legtöbb amerikai és külföldi filmes ma már úgy gondolja, hogy a jövő a sorozatokban rejlik. Róma, Trónok harca, Breaking Bad, Walking Dead, Westworld, és még sorolhatnánk a kiváló produkciókat. A magyar sorozatgyártásnak azonban több évtizedes lemaradást kellett ledolgoznia, melyben az HBO hazai szárnya sietett segítségünkre. A Társasjáték és a Terápia után megérkezett az Aranyélet, melynek első évada megalapozta a franchise minőségét. A 2. évad ígéretesen kezdett, de úgy hiszem, ilyen magas színvonalú, kirobbanó és parádés folytatásra talán egyetlen néző sem számított. A továbbiakban részletesen ismertetjük az évad eseményeit. A cikk olvasását csak azoknak ajánljuk, akik már végignézték az új évadot. Íme a 2. évad, a teljesség igénye nélkül bemutatva.
Hétfőn véget ért a Westworld, amit sokan a HBO legújabb zászlóshajójának tituláltak még bőven a pilot megjelenése előtt. Az alaptörténet eléggé elcsépeltnek tűnt, de Jonathan Nolannek mégis sikerült jó pár csavarral kiszínezni a történetet. A sorozat rajongói rengeteg teóriát gyártottak, amivel a látottakat próbáltak megmagyarázni és igyekeztek minél pontosabb következtetéseket levonni az elkövetkező részeket illetően. De valóban olyan jó a Westworld, mint amilyennek mondják, vagy csak túl nagy a hype körülötte?
A tavaly a magyarországi HBO újabb hazai gyártású sorozattal nyűgözött le minket. Az Aranyélet alkotógárdája sikeresen bebizonyította, hogy sajátosan hazai problémákról, vagyis a könyörtelen magyar valóságról is lehet igényesen összerakott sorozatot készíteni. A magyar sorozatgyártás immár túllépett a Szomszédok és a Barátok közt színvonalán, de egyúttal igen magasra is rakta magának a mércét. Az első évad fináléja után a kiéhezett nézők megint valami igazán újra és frissre vágytak, de a megszokott csomagolástól sem kívántak megválni.
De hogyan és milyen lehetőségeket tartogat a 2. évad nyitánya után a Miklósi família története?