Ha az ember leül megnézni egy Tarantino filmet, akkor elég öt perc ahhoz, hogy az egykori videótékásból mára kultikussá vált rendező markáns stílusjegyeit felismerje. Hektoliter mennyiségű vér, folytonos káromkodások, életszagú párbeszédek, női lábak. Ezt a sort napestig lehetne folytatni, anélkül, hogy megunnánk. Röviden összefoglalva, senki mással nem lehet összekeverni ezt az embert.  A vele készített interjúk alapján pláne nem. Lehet szeretni, vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni, egyszerűen lehetetlen.  Ez pedig azzal is jár, hogy mindössze 27 év leforgása alatt emberek tömegei várják hatalmas lelkesedéssel a szám szerint 9. filmjét, mely a Volt egyszer egy… Hollywood címet kapta. A film megjelenéséig itthon még várni kell egy ideig. Addig is vegyük végig azokat az állomásokat, amiken egy knoxville-i gyerek végigment, azért, hogy a filmművészet fekete báránya legyen.

A felesleges, sokat olvasott születési adatok helyett inkább az életműre koncentrálnék, azon belül is inkább a rendezéseire. Természetesen meg kell említenünk a Tiszta románc-ot, valamint a Született gyilkosok-at, melyeket ugyan ő írta, de a más rendező jelenléte, hatása az eredeti koncepciótól igencsak eltérő eredményt szült. Kiváltképp Oliver Stone rendezése, amit Tarantino azóta is letagad. Ez a korszaka is remek filmeket eredményezett, amelyek többet is megérdemelnének, most viszont nem lesz róluk szó.

(tovább…)