A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború egyértelműen az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása volt a szuperhősös filmek téren, aminek a gyomorba vágó befejezése sokáig velünk maradt. Egy ilyen óriási méretű siker után csak annyi volt a kérdés, hogy a Russo-testvérek hogyan lesznek képesek még ezt is felülmúlni a folytatásban, ami a Marvel filmes univerzum eddigi korszakát hivatott lezárni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
A Csodapark lényegében egy mese a vidámságról – vidámság nélkül. Az animáció színes-szagos képi világa és az eleve 3D-re tervezett látványvilág sem tudott kárpótolni a humor hiányáért és a karakterek semmilyenségéért.
Egy év kihagyás után visszatért mindenki kedvenc sorozata. Rengeteg találgatás, még több teória és 67 rész után elkezdődött a Trónok harca utolsó évada. Sokunkat pedig valószínűleg két kérdés foglalkoztat. Ki fog győztesként kikerülni a Mások ellen vívott csatából? És egyáltalán hogyan sikerül a készítőknek egy ilyen, grandiózus történettel rendelkező sorozatot lezárniuk? Sokat gondolkoztam azon, hogy megpróbáljak-e spoilerek nélkül írni, de akkor valószínűleg egy teljesen üres írást kapnátok. Így a továbbra csak az kattintson, aki már látta a 8. évad 1. epizódját, ugyanis a cikk spoilereket tartalmaz.
Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.
Ezidáig ad hoc szerkezetben működött a Négy sorozatajánló egy ülésben aposztrófot viselő blokkunk. Az első felvonásban rögtön ínyencfalatokkal nyitottunk, pl. Az ifjú pápával, vagy épp a Birmingham bandájával. Második cikkünk némileg szorosan egybetartozó karaktereket felmutató szériákat tárgyalt, ahogy anno a címben is utaltunk rá (társadalmi szempontból) különcöket tettünk a célkeresztbe, nem voltunk restek akár tíz évnél is „öregebb” audiovizuális „kielégüléseket” ajánlani (emiatt persze kaptunk is hideget, meg mele… nem: inkább csak hideget, de valljuk be, annyiból mindenképp jogosan, hogy az elmúlt néhány év sorozattermése nem indokolja a „múltban vájkálást”). Harmadik nekiülésre negatív olvasórekordot sikerült produkálnia az eddig három cikket magába foglaló folyamnak, pedig olyan megbízható egzotikumokkal rukkoltunk elő, mint pl. az Altered Carbon, vagy épp a szintén netflixes, német Dark – e kettőt most is csak pofátlanul sulykolnám aktuális olvasónk számára sportszerű jóindulattal.
Ígéretünkhöz – és ezúton hozzátok is – hűen tematikusan folytatjuk. Negyedik cikkünk a nyomozás / a detektív attitűd jegyében készült. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind az irodalomban, mind a filmes gépezetben – tematikusan és dramaturgiai szegmenseket is figyelembe véve – a legnépszerűbb, legelemibb recept a krimihez nyúlni. Ennek pofonegyszerű oka van, krimijelleg nélkül szinte lehetetlen narratívát előállítani, vagy épp lehetetlen nézőként narratívában elgondolni valamit; a nyomozás, ha akarjuk, ha nem, ha akarják, ha nem, intimitást tud kialakítani a nézővel, perverz módon folyton fenntartja annak kíváncsiságát, avagy megszilárdítja a viszonyt a nézett dolog és a néző között, hiszen nem elhanyagolható fókuszpontokkal szolgál: nyomokkal. Persze, ennek is lehetnek különféle válfajai. Vannak krimik, amik csak részelemként működnek és nem is céljuk bevonni a nyomozásba a befogadót (ilyen pl. pont a fent is említett Altered Carbon noir-szegmense), akadnak ugyanakkor olyan filmek/sorozatok (esetünkben nyilván utóbbi a releváns), amelyeknél a krimiszál annyira nyomközpontú, hogy mentális szinten is zajlik, vagy épp a történet végéhez érve nem feloldja a felvázolt problémát, hanem fokozza, újabb dimenziókat nyit számukra, és a nyomozás hirtelen „kiszakad” a cselekményből, és a befogadó valóságának részévé válik, azaz a befogadó szimpla passzív nézőből aktív detektívvé avanzsál (ide specifikusan nem is egy sorozat, hanem egy filmes adaptáció, a Viharsziget jó szemléltetőpéldának). És ha már feljebb a túlzás-nélküliséggel indítottunk: műfajtól függetlenül minden sorozatépítés legfőbb tulajdonsága a krimi – nem feltétlenül műfajként, de mentális eljárásként okvetlenül.
Az imént néhol már-már ünnepélyesen taglalt krimiségnek áldozva/tisztelegve negyedik szövegünk négy olyan sorozatot kínál, amik esetén a krimi erőteljes és határozott műfaji koncepcióként is megjelenik, kidomborodik tematikusan is.
A manapság igencsak egekbe szökő ingereknek hála, az emberek szeretik a lehető legmagasabbra tenni az elvárásaikat az élet minden területén. Nincs ez másként a videojátékok kapcsán sem, amelyek bár az elmúlt években rengeteg változáson estek át – némelyikük nem feltétlen a legjobb irányba -, az elvitathatatlan, hogy a játékipar talán még sosem volt ennyire sokszínű, mint manapság. De hiába a sokszínűség, na meg az szemkápráztató kínálat, ha közben olyan elvárásokat támasztunk egy-egy játék felé, amik már szinte emberfeletti és kvázi lehetetlen erőfeszítést igényelnének a fejlesztőktől?
Ha csak eszünkbe jut, hogy az álomgyár egy másik szeglete idén többek között a Dóra, a felfedező élőszereplős verziójával készül magát megmérettetni a blockbuster-versenyben, a Disney „old but gold” klasszikusainak feltámasztása nem is tűnik olyan ördögtől való gondolatnak. Ez a formula egyébként sem új keletű az egeres cég háza-tájékán, hisz próbálkoztak már korábban is a klasszikus meséik feltámasztásával, elég csak az 1996-os Glenn Close fémjelezte 101 kiskutyára gondolni, aminek anno még második része is készült. Ezt követően 2010-ben próbálkoztak újra, ekkor Tim Burton ragadta magához a gyeplőt, hogy levezényelje a saját Alice Csodaországban vízióját. 2014-től kezdődően pedig évente jönnek ki az újabb remakek, eddig olyan címekkel gazdagodtunk, mint a Hamupipőke, A dzsungel könyve, vagy A szépség és a szörnyeteg. Az idei évre a remake-láz a Marvel univerzumát is túlszárnyaló üzemi hőfokra kapcsolt, ugyanis nem kevesebb, mint négy filmmel készülnek elkápráztatni a moziközönséget.
Sose felejtem el, hogy mennyire tetszett két éve Jordan Peele Tűnj el! című filmje. Így hát nagyon megörültem, amikor az első anyagok megjelentek legújabb rendezéséből. Rejtélyes kesztyűs kéz, ami egy ollót szorongat, és a főszereplők ördögi másai. Ez így önmagában szép és jó, de az érdekelt legjobban, hogy sikerül-e Peelenek felülmúlni önmagát, vagy megismételnie azt, amit 2017-es alkotásában csinált. 
Három robot felfedezőútra indul az atomháború utáni világba, miután kipusztult az emberiség. Egy szörnyvadász fia összebarátkozik a lénnyel, amit el kéne pusztítaniuk. Egy öntudatra ébredt joghurt világuralomra tör. Orosz katonák a második világháború idején a náciknál egy sokkal veszélyesebb ellenséggel kerülnek szembe. Rob és Gail egy egész miniatűr világot fedeznek fel az új lakásuk hűtőjében. Csak néhány abból a tizennyolc képtelen történetből, amik a Netflix új animációs antológiájában szerepelnek.
Lassan eltelt egy hónap az Anthem korai hozzáférésű megjelenése óta, úgyhogy éppen itt az ideje ítéletet mondani róla. A lehető legtöbb jóindulattal se mondható zökkenőmentesnek a játék megjelenése és bőven akadt tennivalója a fejlesztő cégnek (BioWare Edmonton). Volt itt aztán hype és hate train is, rengeteg rajongója akadt, de az utálatból is jutott rendesen. Nézzük jelenleg milyen formában van a játék, érdemes-e a pénzünket és időnket költeni rá?
