A közönség és kritikus kedvenc American Vandal koncepciója tipikusan olyan volt, amiről én azt hittem, nem lehet rá második szezont építeni. Vagyis lehetséges, de lapos lesz. Elvégre is egy stílus paródiáról beszélünk, ami kifigurázza a dokumentum sorozatok minden hatásvadász fordulatát. Eleve fog egy abszurd témát (nemi szerveket festő vandál) és abból farag valami halálkomoly dolgot, ahol képtelenség elkerülni az abszurd végkifejletet. Hogy is lehetne ezt úgy újrázni, hogy ne legyen az első évad zsenialitásának másolata.
Azt hiszem, a legtöbb kávé fogyasztó nevében beszélek, ha azt mondom, hogy egy jó eszpresszó elfogyasztása sokkal többről szól, mint a napi kávéadag beviteléről. Ott van a lefőzés, a csésze melegítés, jó időben a nyugalmas terasz. Egy rituálé az egész. És persze ez mellett ott vannak azok az instant vackok, amikhez vizet adsz, és már iszod is a koffeint alig tartalmazó, kávét csak kémiai labor falai közt látott löttyöt. Persze az utóbbi is jó, ha nincs más. Így voltam a Magnum P.I. pilotjával is.
Lehet szeretni vagy nem szeretni, de Rowan Atkinson igazi egyéniség. Vajon miként formálja meg harmadszor is a balfácán brit titkos ügynök karakterét?
Visszatért a mozivászonra a legismertebb csillagközi sportvadász. Az előzetes hírek a projektről biztatóak voltak, főleg amikor kiderült, hogy a műfajban veteránnak számító Shane Black lesz a rendező és forgatókönyvíró (aki egyébként maga is tagja volt az eredeti, 1987-es Ragadozó szereplőgárdájának). Így mondhatni előre borítékolható volt, hogy egy, a 80-as évek klasszikus akciófilmjeit idéző alkotást fogunk kapni. De vajon mindez elegendő ahhoz 2018-ban, hogy a nézők jegyet váltsanak a filmre?
A hozzám hasonló korosztályú, sőt még az idősebbek is tisztán emlékeznek gyermekkorunk hősére, aki számos kalandot átvészelve, furfangjával és éles eszének segítségével verekszi át magát a megpróbáltatásokon, hogy segítse a bajba jutottakat. Ő nem más, mint Csizmás Kandúr. Micsoda? Egy macska lábbelivel? Bizony, hogy Ő az! Ám hősünk története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint ahogyan azt gondolnánk.
„A szabadok földje és a bátrak hazája.” Így áll az USA himnuszának lelkesítő soraiban. Az amerikai öntudatosság pilléreit azóta számos tényező döntögette: a vietnami háborútól egészen a Donald Trump megválasztása okozta sokkig. Most pedig Sacha Baron Cohen igyekszik minden eddiginél torzabb tükörben láttatni az Egyesült Államok társadalmát és megválaszolni: kicsoda is Amerika valójában?
Véget ért a nyár, a gyerekek visszatérnek az iskolába, hogy beszámoljanak a nyaraláson és a táborokban szerzett élményeikről. Na de hogy valaki szörnyekre vadásszon és rejtélyeket oldjon meg a nyár folyamán? Ez azért eléggé ritkaságszámba megy. Pedig jelen animációs sorozat szereplőivel pont ez történik, és ez még csak a jéghegy csúcsa a Gravity Falls-ban felbukkanó furcsaságoknak.
A magyar történelem szinte kimeríthetetlen kincsestára az érdekes történeteknek. De mivel nem maradt fenn túl sok írásos emlék, különösen a középkor idejéből, így a korabeli emberek sokszor a képzelőerőhöz fordultak, és kiszínezték az eseményeket: így keletkeztek a mondák. Ezekben látta meg a fantáziát Jankovics Marcell rajzfilmrendező, amikor a Pannónia Filmstúdióban elkészítette a Mondák a magyar történelemből c. sorozatot, melyet. 1986 és 1988 között vetítettek.
A Sötét elméktől pontosan azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne igazából semmi új, azt nyújtotta, amit az elmúlt jó pár évben ettől a műfajtól megszokhattunk. Nem túl sok csavar, azok sem teljesen kiszámíthatatlanok. A karakterek tárháza pedig szintén a megszokott kaland- és tinifilmekből táplálkozik: a számkivetett, nehéz sorsú lány, a romantikus, önfeláldozó szépfiú, illetve annak vicces haverja, valamint a gonosz felnőttek, akik minden mozzanatukkal a mi kedvenc kis főhőseinket akarják hátráltatni. 
A legújabb Disney-filmet elejétől a végéig könnyes szemekkel ültem végig. Nem szeretek giccses és túl nyálas szófordulatokat használni, de attól félek, az elkövetkező beszámolóban nem fogom tudni ezt elkerülni. A Barátom, Róbert Gida egyszerűen rózsaszín ködbe bugyolálta az agyamat, és ahogy annak idején gyerekként, éppúgy levett a lábamról jó pár évvel később, felnőttként is. Az alkotók – a többek közt napjainkban oly tevékeny Star Wars-gyárosokkal ellentétben – nem elégedtek meg azzal, hogy már csupán a téma és a szereplők miatt biztos a siker (elvégre tehették volna ezt is, hisz Micimackóéknak máig óriási a rajongótábora), hanem gyönyörű operatőri munkával, nagyszerű színészi játékkal, rengeteg humorral, és igen, kifogyhatatlan aranyossági faktorral egy szinte tökéletes, nagyon emberi filmet raktak össze.
