Miközben évek óta hiány van hagyományos értelemben vett egész estés hosszúságú, hazai gyártású animációs filmekből, az alkotók igyekeznek megtalálni a kiskapukat. A MTVA Mecenatúra programjában támogatott animációs televíziósorozatok epizódjainak összefűzésével tudnak a moziba is eljutni a gyermekeknek szóló filmalkotások. A mintát a Kedd Stúdió által gyártott Bogyó és Babóca filmek jelölték ki. Idén ezt a módszert használta a Lengemesék, majd nemrég az Egy kupac kufli is.
Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.
A Defenderst mindenhol úgy jellemezték, mint a tévére szabott Avengerst. A Marvel ugyanis megkísérelte azt, amit a moziban már sikerrel véghez vitt. Csinált pár különálló sztorit különböző karakterekkel és összeeresztették őket. A végeredmény? Véleményem szerint felemás. Spoileres leszek.
Tavaly nagy népszerűségnek örvendett a Moly.hu oldalról induló kezdeményezés, amely a 2015-ös sci-fi és fantasy megjelenésekből megpróbálta kiválogatni a 10-10 legjobbat, hogy a zsánerrel ismerkedő, vagy időszűkében lévő olvasók választását megkönnyítsék. Erről, pontosabban a végeredményről mi is írtunk a Segítünk választani cikkünkben. A sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően ez idén is elkészült.
Az ajánlót két csoport készíti, kisebb-nagyobb átfedéssel. A sci-fi részleget @acélpatkány (új nevén @Spaceman_Spiff), míg a fantasyt @Dominik_Blasir tartja egyben. A végeredmény pedig a moly.hu augusztusi Merítés rovatában látott napvilágot. Ahhoz, hogy valaki szavazóképes legyen, legalább 50%+1 sci-fi és/vagy fantasy könyvet kell elolvasnia a 2016-os megjelenések közül. Idén ez a sci-fi zsánerében 19 regényt jelentett. De nem is húzom tovább. Szerintem ennyi éppen elég volt felvezetésnek 🙂
Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.
Van abban valami sorsszerűség, hogy a 2017 július közepén elhunyt George A. Romero-t augusztus végén Tobe Hooper is követte. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Wes Craven is épp két éve távozott, láthatjuk, hogy a ’70-es évek környékén induló, társadalomkritikus horrorfilmrendezők lassan távoznak közülünk.
Birkaként követem a nyájat. Önámítás lenne tagadni, bedőltem az iszonyatos mértékű hype-áradatnak, amely egy olyan játékot övez, ami még meg sem jelent, mégis több, mint 8 milliónyi játékossal rendelkezik világszerte. Hadd írjam ki számokkal: 8 000 000. Ez nagyjából annyit jelent, mintha az óvódáskor alattiakon kívül a teljes magyar lakosság megvásárolta volna a játékot. Ha ez nem lenne meggyőző adat népszerűségét méltatva, itt egy másik: múlt héten a legnépszerűbb videojátékos élőközvetítő weboldalon, a twitch.tv-n megelőzte a toplisták csúcsán évek óta magabiztosan stagnáló League of Legends-et, Grand Theft Auto V-öt, Counter-Strike: Global Offensive-et, és a DotA 2-t is, adott pillanatban egyszerre bizonyos játékot élőben követő nézőszámban – úgy, hogy sem nagyobb bajnokság, verseny vagy meccs nem került a nézők elé, hisz a teljes verizó még meg sem jelent. A játékot, ha jól sejtem, a témában kicsit is jártas olvasóknak nem kell bemutatnom: a Playerunknown’s Battlegrounds, továbbiakban PUBG.
Szemtanúi voltunk, ahogy a Sebhelyesarcúban Tony Montana csíkokat szív fel. Ismerjük a pornóipar drogokkal túlfűtött életét a Boogie Nights-ból. Láttuk a gengszterélettel járó kokainhasználatot a Nagymenőkben és a Casinoban. Az anyag legyártását, terjesztést és a meggazdagodás folyamatát azonban még nem sok alkotásban ábrázolták – egészen 2015-ig.
Pablo Escobar nevét itthon nem sokan ismerik, hagyatékát annál inkább. Hiába nem ő indította be a kokainterjesztést, azzal, hogy egy ponton a világ hetedik leggazdagabb embere volt a drogügyletekből származó pénzével, a szubkultúra legkiemelkedőbb alakja lett. A Narcos című sorozat első két évada valós eseményeket felhasználva, de fiktív elemekkel kibővítve ezt a történetet mutatta be.
Aki személyesen is ismer, az tudja, hogy nem rajongtam a Trónok harca 5. és 6. évadjáért sem. Az utóbbi szezont konkrétan számomra az utolsó két rész mentette meg, a teljes érdektelenségtől. Még ha a múlt évi kritikámban nem is így érződött, eléggé kedvtelenül álltam neki a sorozat utolsó előtti etapjának. Az első rész engem megvett kilóra, aztán következett jó pár epizódnyi pörgés, kicsi pihenés, hogy aztán a finálé tartogasson számomra jó pár meglepetést.
Eddig akárhányszor próbált Hollywood valamilyen animét adaptálni, abból rendszerint nem sült ki semmi jó (gondoljunk csak a rettenetes Dragonball: Evolúcióra, de ide lehet sorolni Az utolsó léghajlítót és az idei Ghost in the Shell-t is). Ezúttal a Netflix kísérelte meg a lehetetlent, és a 2000-es évek egyik meghatározó darabját, a Death Note-ot dolgozták fel élőszereplős filmként. Vajon sikerült a mutatvány, és végre kaptunk egy épkézláb anime-adaptációt, vagy ez a film is csatlakozik a félresiklott kísérletek sorához?
