Afelől már rég meggyőződhettünk, hogy a televízió napjainkban inkább ad otthont a minőségi élmények számára, mintsem a mozi. Ez nem jelenti azt, hogy ne csúsznának be minőségi filmek vagy minősíthetetlen sorozatok, inkább azt, hogyha valakinek kevesebb a büdzséje, de inkább szeretne kreatív lenni és teljes hosszában elmesélni történetét, akkor itt a lehetősége. A Netflix az ilyeneket igyekszik megragadni: újfent jött a semmiből, látott és győzött.
Miután JJ Abrams a legvégső határ helyett a messzi-messzi galaxist választotta, a Halálos iramban-filmekkel elhíresült Justin Lin ült a következő Star Trek rendezői székébe. Őrá hárult az a feladat, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami hozza az előzmények színvonalát, és mindenek előtt méltó az eredeti sorozat szellemiségéhez. Azt kell mondjam, hogy az új filmek közül talán jelen kritika tárgyának sikerült a legközelebb kerülnie ehhez a célhoz.
Hajszál pontosan 15 éve debütált a japán mozikban a Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001) című Ghibli rajzfilm, amely Hayao Miyazaki rendező mesterműveinek egy darabja. Egy korábbi cikkünkben írtunk már a Chihiro-ról, emellett a Miyazaki cikksorozatunk első darabja is több mint egy éve, 2015. május 3-án került publikálásra. A 15. évforduló alkalmával újra felelevenítjük gyermekkorunkat, és visszaemlékezünk mennyi élményt nyújtott számunkra ez az Oscar-díjas alkotás.
Az HBO a True Detective után ismét készített egy bűnügyi minisorozatot, ami a lassabb tempójú történetvezetésre és az atmoszférára helyezi a hangsúlyt, csak ezúttal a pandúrok helyett egy „rabló” került a középpontba, bár ennél azért bonyolultabb a helyzet.
A londoni Star Wars panelnél a legnagyobb durranás az a pár perces kis videó volt, ami azóta bejárta a világhálót, hasonlóan a The force awakens esetében – gondolná ezt mindenki, de közel sem ez volt a legemlékezetesebb momentuma az eseménynek. A cikk nyomokban spoiler tartalmú lehet, ezért felelősséggel kattintsatok, de inkább kedvcsináló célzattal íródott, mintsem lelőni az összes poént.
A Mr. Robot kapcsán sokan generációnk egyik legjobb sorozatáról beszélnek, egy olyan darabról, ami – ha elkészül – lehet akkora, vagy talán nagyobb jelentőségű, mint a Breaking Bad. Az első évad kritikájában szerzőtársam is hasonlóan vélekedett, azonban itt az ideje egy más perspektíva bemutatásának is. A Mr. Robot második évada rögtön egy két részes premierrel nyitott, és hogy miképp sikerült? A továbbiakban spoilereket nélkülözve beszélnék a Mr. Robotról.
A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
(tovább…)
Ed és Lorraine Warren démonológusok, vagyis ők így definiálják magukat. Ez röviden annyit tesz, hogy ellátogatnak mások otthonába szemügyre venni, hogy a bajbajutottak csak egy lakásproblémával vagy valóban egy paranormális jelenséggel küszködnek. A házaspár nagyobb esetei közé tartozott a Perron családé, melyet az első részben jártak körbe, most pedig itt egy másik, ami az egyik legdokumentáltabb kopogószellem-esetként tartanak számon. Erről szól a Démonok között 2., ami annak ellenére, hogy folytatás, jól sikerült, sőt, jobban is, mint az első része.
Az 1942-es Casablanca és az 1958-as Szédülés után újabb világrengető címmel jelentkezünk, ami nem más, mint a Ne bántsátok a feketerigót!. A film 1962-ben készült, és több Oscar-díjat is nyert. Most azonban nem a filmről lesz szó, hanem az alapját adó könyvről, melyet az amerikai könyvtárosok a XX. század legjobb regényének választottak. Harper Lee 1960-ban írta meg a Ne bántsátok a feketerigót! (To Kill a Mockingbird) című regényét, melyért 1961-ben széppróza kategóriában Pulitzer-díjat kapott. Témája napjainkban is aktuális, amit jól szemléltet a molyos tetszési index is, hiszen 94%-on áll, majdnem 800 értékelés alapján.
