A tévében és mindenütt Tini Nindzsa Teknőcöket nyomatnak, abban reménykedve, hogy a legújabb, kifejezetten gyerekközönséget célzó nyári megapic hatalmas kasszasikeré válik. Michael Bay, a Transformersen edződött sztárproducer szárnyai alól került ki a Teknőcök jelen sorozatának második epizódja, az Elő az árnyékból. A Transformerst nem csupán Bayt meghatározó eposzi jelzőként használom, az új Teknőcök film sok párhuzamot mutat a producer korábbi rendezésével. A legföltűnőbb mind közül a zene, melyet egyrészt ugyanaz a Steve Jablonsky szerzett, mint a fönt említett autobot-moziét, másrészt pedig kísértetiesen hasonló a csengése a Transformers soundtrackhez. A továbbiakban a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból nevetségesen bugyuta történetén, szánalmas poénjain, kihasználatlan színészein és bárgyú mondanivalóján keresztül igyekszek mindenkit meggyőzni arról, hogy moziba erre az „alkotásra” kidobott pénz.
Nehéz kritikát írni ilyen évad után, hiszen rengeteg dolog történt az elmúlt 10 hét alatt, amikről beszélnünk kell. Nem hittem volna, hogy a Trónok harca ilyen mélységeket is képes ábrázolni, ami egyszerre volt a történet szempontjából is forradalmi, valamint most már ténylegesen kijelenthetjük, hogy jelenleg George R. R. Martin szerelemgyerekének adaptációja a sorozatkészítés csúcsa. A tovább után spoileresen folytatom az évadértékelést, ami bár nem lesz könnyű, de megbirkózok vele.
(tovább…)
Csak a Puffin lekvár ad neked erõt és mindent lebíró akaratot. – Mi ez, tartósított hegyilevegő? – Úgy hiányoztál, mint sárgaláz a lepratelepen. – Ennyi felhajtás néhány hamburgerért? – A pisztácia kifogyott. Van vanília, karamell, tutti frutti, rumos dió és kávé. – Dögvész pusztít majd a cápák közt… az én kedvencem ugyanis a bab! – Egyáltalán ne szólj hozzám. Még ha fuldokolnál, akkor se. – Nem mondta még neked senki, hogy begipszelt karral szar dolog vezetni? – Én is rosszul vagyok, de nekem hozz még pár kolbászt is, nosza siess! – Ha bele mered mártani a csőröd, szétrúgom azt a tarka zrityódat! – Ki kell ábrándítsalak benneteket, aki ebben a kocsmában játszadozni fog, az én vagyok. – Angel, a titkár egyszer már megpróbált megölni. Nem adott enni. – Diétáról hallani sem akarok, egyedül én döntöm el, mit eszem, világos? Ezt meg add a kanáriknak, ha nem sértődnek meg. – Bomba ötlet bájgúnár. – Csocsó? Rendben, megcsocsollak! – Mondtál valamit csücsörikém?
Őszintén szólva már az első A függetlenség napja filmtől sem estem hanyatt, de az legalább szórakoztató volt a maga primitív és ostoba módján. Roland Emmerich ugyanis egyáltalán nem rendezői zsenialitásáról híres, hanem maximum arról, hogy több száz zsillió dollár értékű szídzsíáj effekttel teleküldött mozijaival nyújt afféle bűnös élvezeti értéket a nagyérdeműnek (talán A hazafit mondanám messze a legértelmesebb filmjének). A Függetlenség napja második részére 20 esztendőt kellett várni…Nos, József Attilához hasonlóan én inkább eladnám ezt a húsz esztendőt az Ördögnek, minthogy még egy ekkora galaktikus trágyadombot nézzek. Hogy miért? Vonjuk fel a csillagsávos lobogót, és készítsük a tűzijátékokat.
Múlt héten, vasárnap érkezett meg a 666. lájk a facebook oldalunkra és gondoltunk egy merészet, hogy szenteljünk ennek az alkalomnak egy kicsit nagyobb hypeot. Szerkesztőségen belül különböző javaslatok érkeztek, hogy miként állítsunk egy cikkben örök emléket ennek, aminek az lett a következménye, hogy szinte egybehangzóan az 1976-os Ómen legyen a kiváltságos film, aminek mind történetében aktívan részt vesz a rettegett szám, mind pedig minőségében is illik az oldal profiljába. Bár nem rajongok a horrorokért, de a minőségi alkotásokért és a kihívásokért annál inkább, így rábólintottam.
Cikksorozatunkban először az 1942-es Casablancát vettük górcső alá. Ezúttal több mint egy évtizedet ugrunk az időben, és elővesszük az 50-es évek egyik meghatározó filmjét, amely történetében és látványában is sokakat elkápráztatott a mai napig. Terítéken a Szédülés (Vertigo, 1958).
Ha megkérne valaki arra, hogy ajánljak neki a jelenleg futó animációs sorozatok közül egy igazán jó darabot, akkor véletlenül sem a Family Guyt mondanám, de még csak nem is A Simpson-családot, hanem jelen írás tárgyát, a 2013 óta az Adult Swimen vetített Rick and Mortyt. Sőt, tovább megyek: a Rick and Morty nem csak animációként, hanem általánosságban véve az aktuális sorozatmezőnyben is egy igazán kiemelkedő darab.
Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy a jó vígjátékokból és főleg a jó akcióvígjátékokból kevés van. Ráadásul ezek legtöbbje valamiért egy és ugyanazon sémára épít: adott egy igazi megállíthatatlan vérprofi, aki puszta kézzel akár százakat öl meg, és mellé az ügyeletes balfék, aki általában akadályozza a dolgok pozitív alakulását. A balfék feladata tehát igazából nem más, mint hogy humort vigyen a kemény zúzásba és ellensúlyozza partnere profizmusát. Az utóbbi idők hasonló jellegű alkotása a Rendes fickók is ezt a jól ismert receptet sütötte jó ropogósra és vált meglehetősen sikeressé (bár személy szerint nem estem hanyatt tőle). Rawson Marshall Thurber, a Családi üzelmek rendezője viszont úgy döntött, hogy némi csavart visz ebbe a klasszikus felállásba, és a pankrátorból lett Dwayne „The Rock” Johnsont és a komikus szerepeiről híres Kevin Hartot dirigálva rúgja rá az ajtót a poénokra és akcióra szomjazó közönségre.
A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
Ám sajnos a magyar filmnek nincsen régi nagy híre. Voltak (és vannak) persze jó magyar filmek, s van három Oscar-díjunk (A légy, Mephisto, Saul fia) nem kevés egyéb nemzetközi elismerés mellett, de tény, hogy a legtöbb ember manapság szívesebben néz külföldi filmet moziban, mint hazait, akár jobb, akár rosszabb, mint a magyar termés. A következőkben vizsgáljuk meg, miként illeszkedik Fazekas Csaba Swing c. filmje a magyar filmtörténetbe, s mutat túl azon, egyetemes tömegfilmes áramlatokat is meglovagolva.