Zsenialitás. Nehéz fogalom, mert ami az egyik embernek a géniusz, az a másik embernek csak egy antiszociális, viselkedésproblémás őrült. Nehéz sorsú fiatalok esetén pedig a dolog még bonyolultabb és összetettebb, hiszen ebben a korban az ember személyisége is sokkal sokkal törékenyebb. De mi a helyzet, ha két nehéz sorsú különc találkozik? Gus Van Sant 1997-es rendezésében Ben Affleck és Matt Damon forgatókönyvét vitte filmvászonra, ami a huszonéves fiatalok, de egyben minden korosztály meghatározó kultuszfilmjévé vált. Oldjuk meg együtt a Good Will Hunting sikerének képletét!
A Biblia talán a világ legnagyobb bestsellere, mely korok és nemzedékek gondolkodását határozta meg Istenről, a világról és az emberi lét mibenlétéről. Két könyve közül az Ószövetség az, amelyik leginkább bővelkedik nagyszabású, véres és izgalmas momentumokban, mint amilyen Mózes élete is. Nem véletlen tehát, hogy ez a történet is számtalan feldolgozást élt meg, melyek közül nekem az Egyiptom hercege című rajzfilm a kedvencem. Amikor tehát Ridley Scott, a Gladiátor rendezője arra vállalkozott, hogy filmre viszi a zsidó nép vezetőjének tetteit, igencsak felcsillant a szemem. Aztán az egyiptomi tíz csapás után jött ez.
Guy Ritchie brit rendező ironikus, már-már túlpörgetett komikumú (ám paródiává nem váló) gengszterfilmjeivel kezdte pályafutását. A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső remek darab, csúcsra járatva a gengszter műfajban meghatározó véletlen motívumát, a Blöff pedig az előző társfilmje, csiszolva a korábbi témákat. Továbbá a Blöff könnyen idézhető beszólásaival és humoros helyzeteivel hamar kult státuszba emelkedett. A Spíler nem annyira nyers, mint A ravasz, az agy…, hiányzik belőle a zsigerből jövő jókedv, de nem is annyira kifinomult, mint a Blöff: széteső, egy-két frappáns formai ötletet leszámítva tucatfilm. A Sherlock Holmes filmekkel megtalálta Ritchie-t a blockbuster szcéna, s bár egyik rész forgatókönyvét sem ő írta, mégis, a kellően szórakoztató sztorikat magasabb szintre emelte egyedi, könnyed rendezői stílusával. Legutóbbi filmje Az U.N.C.L.E. embere volt, melyben a gengszterfilmek és a Sherlock Holmesos krimijei után egy harmadik bűnügyi műfajban, a kémfilmben kamatoztatja rendezői képességét. A következőkben nézzük meg, miként válik szerfölött szórakoztatóvá egy átlagos történet a formai lelemények, a színészek és a zene segítségével!
A nemrég debütáló Warcraft: A kezdetek a korábban nem túl sikeres videojátékfilmek legújabb darabja. Megjelenésével fölmerült a kérdés, hogy vajon újjáéleszti-e a sajnos eleve nem túl erőteljesen bemutatkozó műfajt. Kritikánkból is kitűnik, hogy bár szórakoztató film, mégsem igazán hű sem a játék világához, sem pedig magához a videojáték médiumához. Filmes gyorstalpalómban, mely szakdolgozatom átdolgozott részlete, ellenpéldát kínálok. Azt igyekszem bemutatni, hogy ahelyett, hogy a videojátékfilm műfaja arra koncentrálna, hogy játékok történetét adaptálja, a médiumok sajátosságainak ötvözésével valóban új műfajt teremthetne, nem pedig korábbi (filmes) műfajokban működtetné a videojátékok sztorijait. A Warcraft például fantasy, a Kaptár akcióhorror, a Tomb Raider kalandfilm stb.
Mikor meghallottam, hogy a Preachert a tévére adaptálják, felkiáltottam: „Ezt el fogják rontani!”. Természetesen más szavakat használtam, de ez egy blog, nem irkálhatok azt, ami jól esik. Aztán meghallottam azt is, hogy Seth Rogen is benne van a dologban, akkor megint felkiáltottam. ,,Mit keres az a füves félnótás egy Preacher adaptációban?”. Ne értsetek félre, rettentően bírom Rogent, de csak színészként ismerem, és úgy első ránézésre nem is értettem, hogy kerül bele a projektbe. Aztán ott van Evan Goldberg, aki több szálon is kötődik Rogenhez, például a The Interview vagy a Superbad, Pineaple Express útján, és még mindig a Preacherről beszélünk, ami nyílegyenesen más jellegű történet. Csatlakozott hozzájuk Michael Slovis, aki otthonosan mozog az AMC háza táján. Na, ez volt az, ami egy kicsit megnyugtatott, a csatorna. Persze az, hogy azoktól kapjuk a sorozatot, akik a Breaking Badet is letették az asztalra, még nem garancia a sikerre, de jó előjel. Nagyon aggódtam az egész sorozatért, mert az alapanyagot imádtam. Tipikusan az a fajta képregény, amit azoknak a nagypofájú idiótáknak a képébe vághatsz, akik lefitymálják a műfajt. A legnagyobb baj, hogy az egész történet eleve nehezen adaptálható úgy, hogy ne csessze el az ember. Ezért is igyekeztem úgy megnézni a pilotot, hogy amennyire csak lehetett , függetlenítettem magam az előismeretektől. Így írom ezeket a sorokat is. Aránylag. Nyugi, nem spoilerezek.
Jó vígjátékra égető szükség van…főleg jó akcióvígjátékra. Shane Blackről a műfajban klasszikusnak számító Halálos fegyver-filmek forgatókönyvírójáról pedig azt gondolnánk, hogy ha valaki, akkor ő aztán megadhatná a kedves mozinézőnek, ami néki jár. Ha pedig a produkcióhoz a csodálatos elméjű ex-gladiátor, Russel Crowe és a szívtipró Driver, Ryan Gosling is csatlakozik, akkor a nagyérdemű okkal vár sokat az alkotóktól. Ezek után rendes kritizátor módjára nézzük meg, miként rendetlenkednek a Rendes fickók!
Talán 10 éve hallhattunk először arról, hogy a Blizzard Entertainment a Warcraftból filmet szeretne készíteni. Azóta felkereste őket Uwe Boll – hála égnek – kevesebb, és Sam Raimi több sikerrel. Végül a rendezői székben David Bowie fia, Duncan Jones landolt, akinek az alapvető ötlete abban különbözött Raimiétől, hogy a két frakciót, jelen esetben a Hordát és az embereket (ugyebár az 1994-es Warcraft: Orcs & Humansről beszélünk) egyenlő arányban kell bemutatni és favorizálni. A másik szempont, amit a rendező úr és a Blizzard szem előtt tartott, hogy az egyszeri, Warcraftot maximum internetes félelemkeltő cikkben (elpusztul az életed, ha játszol a WoW-val, stb. – kis túlzással) látott néző is megértse mi folyik a vásznon.
Nyakunkon a Warcraft film, a csapból is ez folyik, óriásplakátok lepték el a fővárost, haveri körök tucatjával állnak össze, hogy megnézzék a filmet, pedig csak páran szoktak együtt moziba menni. Mi a fészkes fene ez, és milyen alapon van pofája így felkelteni mindenki érdeklődését?! Nézzük, hogy mi mindent érdemes tudni a filmről, ha már egyszer beadjuk a derekunkat és elmegyünk megnézni!
Az idei év eddig főleg a szuperhősök összecsapásáról szólt, mind a Marvel, mind a DC prezentálta a saját verzióját, kisebb-nagyobb sikerrel. Az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Batman vs Superman is valamennyire megosztotta a közönséget, ám inkább az utóbbi kapott negatívabb kritikákat. Ennek mibenlétét és főleg a két stúdió közti különbséget szeretném bemutatni pusztán saját meglátásom alapján. Figyelem, provokatív cikk következik!
Sokan a Polgárháborút várták ebben a hónapban vagy éppen a Warcraft mozit, engem mégis az Apokalipszis premierje izgatott a legjobban. Vajon sikerült Singernek méltó módon lezárni a trilógiát? Képes volt arra, hogy folytassa azt a remek történetet, amit Az eljövendő múlt napjaiban elkezdett, vagy pusztán érdektelen látványfilmet készített? Gyertek, és éljétek át az Apokalipszist!
