A társasjátékokról sokaknak az egymás elleni küzdelem jut eszébe. Egy kis csata az asztal mellett, győztesekkel és vesztesekkel. Ez az alapvetően egymás közti konfliktusokra épülő jelleg sokak számára taszító lehet. Szerencsére kiváló és különleges kooperatív társasjátékok várják azokat a társaságokat, akik inkább közösen keresnének kihívást.
Bryan Lee O’Malley képregénye, a 2003 és 2010 között futó Scott Pilgrim alapból sok hűséges olvasót és szakmai elismerést tudhatott a magáénak. De igazi kultstátuszra csak akkor tett igazán szert, amikor 2010-ben a Universal Pictures bemutatta a belőle készült filmadaptációt, amit Edgar Wright rendezett, és ami olyan sztárparádét vonultatott fel, ami egy mai blockbusternek is a becsületére válna. Most pedig, 13 évvel később egy újabb feldolgozást kaptak Scott Pilgrim nem mindennapi kalandjai, ezúttal a Netflixnek hála animációs formában, amihez ráadásul az élőszereplős film összes szereplőjét sikerült visszacsábítani, Wright és O’Malley pedig producerként és forgatókönyvíróként bábáskodtak a projekt fölött. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a siker megismétlődjön, kérdés, hogy sikerült-e a mutatvány, vagy Scott Pilgrim számára véglegesen eljött a „Game Over”?
2014-es indulása óta a Fargo sorozat, pontosabban Noah Hawley (Legion, Lucy az égben) a Coen-filmográfia prominens és kevésbé ismert tartományaiból bőségesen csemegézett karakterrajzok, hangvétel, vagy akár csak kulcsjelenetek tekintetében, megidézve és fejet hajtva a nagy filmklasszikus előtt, ugyanakkor nem volt rest idegen terepre tévedni, ha éppen úgy hozta alkotói szeszélye és/vagy szándéka. Az ambiciózus, de kevés vizet zavaró, megszokott setupoktól eltérő negyedik etap után az antológiaszéria visszatalált a (külsőségeiben) megszokott és az elődök által (tematikailag) valamelyest kitaposott ösvényére, hogy a maga posztmodern tökéletességében ragyogjon.
Az alkotói szabadság kérdése mindig is egy kardinálisan fontos kérdés a művészetek világában. Természetesen minden művész szeretne szabadon és mindenfajta megkötés nélkül alkotni, azonban ahogyan azt megtapasztaltuk ez nem egyszer vezet bizonyos problémákhoz. Ugyanis az önérzetes alkotók olykor az alkotói szabadság mögé bújva borzalmas dolgokat képesek alkotni. Viszont ha a művészetet elkezdik korlátok közé szorítani az szintén problémás és számos olyan förtelmes alkotás létezik, amelyek egyértelműen azért lettek olyanok amilyenek, mert valakik valamilyen módon nem hagyták érvényesülni az alkotói szabadságot. Ugyanakkor vannak olyan műfajok, amelyek a jellegükből adódóan eleve bizonyos korlátok közé szorítják az alkotókat. Erre pedig a legjobb példa a történelmi témájú alkotások, mint amilyen jelenlegi cikkünk alanya a Napóleon is.
A kirekesztés természetesen nemcsak a nyugati kultúra kiváltsága. Valahogy mi emberek ösztönösen vonakodunk olyan dolgoktól, amelyek számunkra szokatlanok. Ha valami épp eltér azoktól az általunk általánosnak vélt normáktól, amelyekben hiszünk könnyen elutasítóvá és elzárkózottá válunk. Ez a mechanizmus nemcsak ránk, hanem ennek elszenvedőjére is mély hatást gyakorol. Az a gyűlölet, amit ez a környezet táplál, könnyen átfordul bosszúvággyá. A Netflixen idén megjelenő, A kék szemű szamuráj animációs sorozat történetének táptalaját ez a gondolat alapozza meg.
Aki csak egy kicsit is képben van az animáció világával, az tudhatja, hogy a médium jelenleg finoman szólva is válságos helyzetben van: egymás után kaszálják el a még fejlesztés alatt álló projekteket, vagy a már futó sikeres sorozatokat. Különösen igaz ez a felnőtteknek szóló animációs tartalmakra, ahol aztán tényleg élet-halál kérdése, hogy már a premier hetében kielégítő számokat hozzon a nézettség (gondoljunk csak a sztori lezárása előtt kivégzett Final Space-re, vagy az Inside Job-ra, amiből bár megrendelte a Netflix a folytatást, mégis a tönkön végezte). Éppen ezért kell megbecsülni, amikor egy stúdió vagy streaming-szolgáltató mer kockáztatni, és zöld utat ad egy olyan projektnek, ami nem egy már létező IP-re, vagy franchise-ra épül. Jelen írás tárgya, a Scavengers Reign is ilyen szerencsés csillagzat alatt született, továbbá külön öröm, hogy a science-fiction mellett a horror műfajával is kacérkodik, ami aztán tényleg ritkaságszámba megy az animációs filmek és sorozatok világában.
Az Éhezők viadala-széria trendformáló volt a 2010-es évek első felében, azidőtájt, mikor a Marvel- és szuperhős-őrület még nem érte el a tetőpontját. Néhány röpke évig a disztópikus young adult-filmek kitüntetett népszerűségnek örvendtek. Ezek közül messze a Suzanne Colllins regényfolyamán alapuló széria érte el a legnagyobb kritikai és nézői sikert, maga mögé utasítva többek között a hasonló alapállású Útvesztőt és a Beavatottat (ez utóbbinak már a befejező része sem készült el az érdeklődés hiányában – nem csodálom). Magától értetődő volt, hogy további történeteket kell kifacsarni Panem világából, és ezúttal ezt abszolút nem bánom, ugyanis a Collins által felépített világ van annyira érdekes, hogy bőven ad erre lehetőséget és mozgásteret.
Körülbelül két és fél évvel a Cyberpunk megjelenése után több éves munka és rengeteg frissítés tetejére megkaptuk a Cyberpunk 2077 első és utolsó kiegészítőjét, a Phantom Liberty-t.
Nézzük, milyen lett a játék a 2.0-ás frissítés és a régóta várt kiegészítő kijövetelével!
Már a főcímkiírás sem árul zsákbamacskát. A stáb feltüntetése mellett közeliben, gyors és feszes tempóban láthatjuk, ahogy David Fincher a Gyilkos – feltehetően – korábbi megbízásait és a szakmájában felhasznált, emberi élet kioltására alkalmas eszközöket mutatja. Tökéletes megalapozása egy olyan embernek, aki minden eshetőséggel számol, nem hezitál, pontos és percíz, szakmájához szükséges összes tudás birtokában áll. Mintha csak magát Finchert jellemeznénk. A párhuzamba állítás csak első látásra tűnhet légből kapottnak, ha jobban megfigyeljük, legújabb filmje, a The Killer a maga szélsőséges, tipikusnak egyáltalán nem nevezhető módján felfogható egyfajta elemelkedett művészi önvallomásnak is.
Miközben a Disney nagyban dolgozik azon, hogy létrehozzon egy saját Star Wars-os szériát, ami részben egyébként a High Republic, avagy idehaza Köztársaság Fénykora című sorozattal sikerült is, azért a Felvásárlás előtti időszak alkotásait is igyekszik valamilyen formában értékesíteni. Ugyan számos olyan Star Wars-os alkotás van, amelyik idehaza nem jelent meg és bizonyos alkotások már feltehetően nem is fognak megjelenni, azonban amennyire lehetősége van rá a Szukits kiadó azért igyekszik ezeket az alkotásokat is a magyar közönség elé tárni. Ennek a következő fázisa pedig nem más, mint a Hagyaték című széria, ami egy afféle utótörténete a Star Wars világának. Vagy legalábbis annak a résznek, amit általában véve mindenki ismer.
