Véget ért a Gen V, a The Boys sorozat spin-off szériájának első évadja. Az első három rész debütálása után a Godolkin védelmezői folytatják a nyomozást a különös hősegyetem titkai, és az azt beárnyékoló szörnyű tragédia után. A szépen, fokozatosan építkező történetben azonban kiderül, hogy hőseink füle mögött is találunk némi vajat.
Őszinte leszek, most első ízben éreztem azt, hogy semennyire nem mozgat meg egy új Marvel-film. Ez az érzés nem függetleníthető attól, hogy a Kvantumánia jelentette az utolsó reménysugárt (számomra legalábbis), hogy a stúdió képes reagálni a filmeket és sorozatokat ért elmarasztaló kritikákra, a látható színvonalesésre (a Galaxis őrzőit tegyük félre itt, hiszen az inkább a Végtelen Szága egy epilógusának feleltethető meg, és Gunn már nem meghatározó a jövő szempontjából) – hiszen arra hivatott, hogy bevezesse a filmek világába a Multiverzum Saga univerzumokon átívelő, legnagyobb fenyegetését, Kangot, a Hódítót (a bizonytalan sorsú Jonathan Majors által megszemélyesítve). Ezzel szemben a harmadik Hangya-film ugyanaz az unott, generikus, nézők elé okádott vásári mutatvány lett, mint a Marvel produktumainak aggasztó része 2021 óta. Ha pedig a stúdió képtelen a kulcsszereplőjének karaktert, motivációt adni, valós fenyegetésként ábrázolni, akkor mit várhatunk a Marvelektől?
Dunát lehet rekeszteni az Arthur-mondakörhöz kapcsolódó filmekkel, melyet között instant klasszikus és csapnivaló fércmunka egyaránt akad. De tartogathat-e még bármi újat A tél királya című sorozat? Vagy nemcsak a brit király kardja, de a lovagi történetek is megrozsdásodtak?
Mi lenne ha a világ legnagyobb nyomozója, a köpenyes keresztes, a sötét lovag végül alulmaradna a sorssal és a lehetetlen esélyekkel, na meg a brutális túlerővel szemben. Képzeljünk el egy világot az utánozhatatlan Bruce Wayne nélkül. Egy világot, ahol Gotham legfőbb védelmezője elesik és a szövetségeseinek, a tanítványainak muszáj felnőniük a feladathoz, hogy a bűn által marcangolt nagyvárost rendbe tegyék. Nos, a Gotham Knights pontosan ezt a szituációt vázolja elénk.
Úgy tűnik egyre több videojáték adaptáció jelenik meg mostanság. Csak az idei évben volt már The Last of Us, Super Mario Brothers, Twisted Metal és persze a Gran Turismo is. Emellett számos olyan készülőfélben lévő filmes projektről hallani, ami ilyen vagy olyan formában, de valamelyik videójátékot fogja majd adaptálni. Ennek a folyamatnak a része az igencsak kultikus státusznak örvendő Five Nights at Freddy’s nevű videójáték filmesadaptáció, ami magyar fordításban Öt éjszaka Freddy pizzázójában jelent meg stílusosan pont halottak napján. Egyébként egy személyes megjegyzés, ez a magyar cím újfent elég borzalmasan hangzik.
Nagy várakozás, de talán még nagyobb találgatás előzte meg az Ubisoft legsikeresebb szériájának, az Assassin’s Creed, legújabb epizódjának a megjelenését. Az eredetileg a 2020-as Valhalla DLC-jének szánt, az ott csak mellékszerepet kapó, félig-meddig antagonista Basim fiatalkorára koncentráló projekt azonban annyira kinőtte magát, hogy a francia kiadó végül úgy döntött, külön címként jelenteti meg, Mirage név alatt. Ezek mellett pedig azt az ígéretet is tette, hogy a korábbi részek szerepjátékos és fantasy-jellegű stílusával szakítva, visszakormányozza a sorozatot annak klasszikus hangulatához. Vajon sikerült neki? Megérte egyáltalán az ismételt stílusváltás?
Kezeket fel, ki várta már nagyon az őszi időszakot? Ködös reggelek, ezernyi árnyalatba boruló erdők, csendes, lelassuló esték egy jó könyv és egy jó ital mellett – részemről egész évben el tudnám viselni ezt a hangulatot. Ennek a néhány hétnek megvan a maga különleges atmoszférája, egyszerre meghitt és borzongató, vagyis tökéletes arra, hogy az ember bekuckózzon egy regénnyel. Erre az időszakra válogattam össze pár őszi olvasmányt; vannak köztük kedvencek, és vannak, amiket idén tervezek először olvasni. Az összeállításban szereplő könyvek jelentős része fantasy, de akad köztük krimi és thriller is. Azokat a köteteket válogattam össze a polcról, melyeket kivétel nélkül áthat a kísérteties, feszült légkör, nem egyet receptre írnék fel mindenkinek novemberre.
A társasjátékok egyre népszerűbbé válnak napjainkban. Sokan találják meg ezt a remek hobbit saját szórakoztatásukra, ugyanakkor az eligazodás nem egyszerű a rengeteg játék között. Melyiket próbáljam először? Milyen játékokkal érdemes kezdeni az ismerkedést? A mesterséges intelligencia ajánlásait néztük meg az alábbi toplistában.
Vannak olyan alkotások, amelyeknek már a felvetése is annyira abszurd, hogy az egyfelől önmagában is képes eladni azt az adott alkotást. Minőségtől függetlenül. Másfelől az alkotás jellegéből adódóan az alkotóknak is jóval nagyobb mozgásteret enged abban, hogy mi mindent tehetnek meg az adott alkotásban. Ráadásul az alapfelvetés abszurditása miatt még a Közönségnek sincsenek olyan különösebb elvárásai, azonkívül persze, hogy a végeredmény összességében véve szórakoztató legyen. Valami ilyesmi a helyzet a Cicaverzummal is, ami akárcsak a Micimackó horror esetében feltehetően legalább annyi ember érdeklődését felkeltette, mint amennyit el is taszított tőle. Ugyan a cikk jellege maga nem feltétlenül indokolná a tabumentes jelzőt, azonban bevallom szeretnék erről az alkotásról úgymond kicsit szabadabban beszélni… merthogy van miről. Szóval biztos, ami biztos alapon inkább kitettem, hogy senkit se érjen meglepetés.
1973-as bemutatása óta Az ördögűző olyan kultikus magasságokba emelkedett, amelyet a horror műfaján belül igen kevesek mondhatnak el magukról. A mára franchise-ként emlegetett cím azóta 5 feldolgozást ért meg és idén megkaptuk a filmcsalád 6. tagját. A gond csak az, hogy Az ördögűző: A hívő élből kitagadtatna ebből a famíliából.
