Elhoztam Nektek második anime ismertetőmet. Ezen a héten megfigyeljük, hogyan alakíthatja egy szerelmes pár életét a közéjük ékelődött hatalmas távolság, és hogyan hathat ez a tényező nekünk, egyszerű embereknek a létére. Következzék a 5 Centimeters per Second (Byōsoku Go Senchimētoru, 2007)
– „Hé! Azt mondják, másodpercenként 5 centiméter.” – „Mi?” – „Olyan gyorsan hullik le a cseresznyefavirág szirma.”
Aki látta a ’Tekerd vissza, haver!’ című filmet, bizonyára emlékszik a ’svédelésre’, melynek lényege, hogy házilag barkácsolt eszközökkel nagy költségvetésű filmeket forgatnak újra. Hogy ez miért fontos? Azért, mert tagja vagyok a sWeDid elnevezésű csapatnak, akik ebben az itthon még ismeretlen „műfajban” utaznak. A pár hete elindult internetes tehetségkutatóba a Galaxis őrzői svédelt előzetesével jelentkeztünk, ahol én alakítom az őrjöngő Drax-et (igen, én vagyok az a jobb oldali kopasz srác.). Íme, a csapat:
Érdekesség, hogy a fenti képet maga James Gunn is megosztotta. Valószínű ez lesz az első és utolsó kérésünk felétek, de ha úgy gondoljátok, egy szavazattal támogassatok minket, hogy benne legyünk a top 15-ben. Ezt az alábbi linken tehetitek meg.
Több, nagyobb, drágább, hangosabb… általában ezek szoktak jellemezni egy folytatást. A nézők valahol jogosan várják el, hogy amit szerettek egy filmben, az a következő felvonásban is meglegyen, de meg is übereljék azt a készítők, akik ezen igényeket általában ki is elégítik több-kevesebb sikerrel.
A nem túl izmos első rész után a Náci zombik is folytatódott, és bizonyára sokak fognak örülni azon kijelentésemnek, miszerint a második rész jobb lett, mint az első – gyorsan hozzá kell tenni azonban, hogy nem sokkal, ennek ellenére azért mégis határozott fejlődés figyelhető meg a színvonalban, ami viszont elsősorban a megemelkedett költségvetésnek, és nem a rendező tehetségének köszönhető. Mindezekből kifolyólag a Red vs. Dead alcímű rész sem jó, de most már legalább sz@r, és azért ez is valami.
Belém csókol és megszívja ajkam a cigarettavég… Ez az egyetlen szeretőm, ami sose hagyott cserben. Árulás és füst kevereg köröttem, megszoktam már. Részem lényege már a Város,a Városé pedig az árulás… De ez csak egy újabb unalmas éjszaka. Felhívom főnököm, és találkozót kérek tőle…Közben a másik kezemmel betárazom pisztolyom…
A tovább mögött folytatódik vendégírónk, Kocsis Marcell cikke.
Egy ideje reneszánszukat élik a zombifilmek, persze nem olyan formában, mint a műfaj klasszikusának számító, George A. Romero által jegyzett Az élőhalottak éjszakája vagy a Holtak hajnala ahol a sírból kikelt hullák, a cselekmény helyszíne (utóbbinál egy bevásárlóközpont), meg úgy általában minden szimbólumként szolgál, és az egész film pontosan kidolgozott mondanivalóval rendelkezik. Napjaink zombifilmjei inkább a minél véresebb hentelésre és a látványra mennek rá, a történetek többnyire másodlagosak, ezért aztán igazán jó alkotás nem is nagyon születik, legfeljebb közepes (pl. Z világháború).
Norvégia sem akart lemaradni a sorban, így néhány évvel ezelőtt elkészült a Náci zombik című blődli, ami – ahogy a magyar cím is mutatja – a zombifilmekbe próbált egy sajátos csavart belevinni; nevezetesen, hogy nem hétköznapi halottak térnek vissza az élőkből lakmározni, hanem második világháborús német katonák. Az ötlet viszonylag jó, a végeredmény viszont közel sem az.
Ezen a héten valami olyasmivel állok elő, ami garantáltan kicsapja a biztosítékot az olvasók között. Ma górcső alá vesszük a 2012-es év legbotrányosabb alkotását, melynek címe The ABC’s of Death.
Harmincöt éve, 1979. május 25-én (nálunk 1981. január 15-én) mutatták be Ridley Scott kultikus filmjét, amely sok tekintetben megelőzte a korát, létrehozta a korábban (ebben a formában) ismeretlen sci-fi-horror műfaját, megalapozott egy hullámzó színvonalú és sikerű mozifilmsorozatot, és messze nem utolsósorban bemutatta az egyetemes filmtörténet egyik „legikonikusabb” moziszörnyét.
Az egy dolog, hogy a jubileum alkalmából külföldön újra mozikba küldik az Alient, de hála egy új, hazai forgalmazónak, a magyar rajongók sem maradnak ki az élményből, és ők is láthatják a digitálisan felújított, rendezői változatot.
„Vannak dogok, miket örökre felednék,
és vannak dolgok, miket újra kezdenék.”
…énekelte annak idején az Első Emelet. Homer Hickam számára a nyugat-virginiai szénbányák voltak azok, amiket örökre elfeledett, és a rakétatudomány, amit újra kezdett volna, mindez azonban nem valósult volna meg, ha az oroszok 1957. októberében nem lövik fel a világtörténelem első műholdját, a Szputnyikot. Habár az alig 80 kilós, 60 cm átmérőjű fémgömbre ma már sokan a Hidegháború egyik mérföldköveként tekintenek, mellyel megkezdődött az USA és a Szovjetunió versengése az űrért (is), maga a tény, hogy az emberiség képes volt egy tárgyat földkörüli pályára állítani, annyira lenyűgözte Hickamet, hogy eldöntötte: ő is rakétatudós lesz. A siker felé vezető út azonban igencsak rögös, mint tudjuk.
Bret Easton Ellis 1985-ben mindössze 21 éves volt, amikor a mára már kultuszregénynek számító Nullánál is kevesebb című regénye megjelent. Fiatal kora ellenére olyan markáns világnézet jellemezte művét, amely összefüggésrendszereiben nem csak generációját szólította meg, de az irodalomtörténészek azon csoportját is, akik elsőre kétkedésüket fejezték ki mind a személye, mind a könyve kapcsán. Munkássága a 60-as években megjelenő posztmodern minimalizmussal köthető össze, egy olyan műfajéval, mely legnagyobb jellemzője a redukált személyiségábrázolás, a valóság technikai médiumokban való megjelenítése, a társadalmi szerepek eltűnése vagy felcserélődése és az úgynevezett x generáció céltalan identitáskeresése.
Gyakran találkozom azzal a kijelentéssel fórumokon, hogy a rajzfilm az mese, noha a kettőnek semmi köze egymáshoz, hiszen az animáció egy filmtechnika, míg a mese egy irodalmi műfaj. Aki eddig összemosta a két fogalmat (alighanem a Disney-filmek miatt), annak különösen figyelmébe ajánlom ezt a cikket.
