A bezártság az elmúlt évek alapján senkinek sem ismeretlen. A koronavírussal együtt, az egész Föld lakossága megtanulta milyen karanténban élni. Legyen az szerencsésebb esetben a létező összes hely bezárása miatt, vagy azért mert elkapta a betegséget. De mi van akkor, ha nem csak rövidebb időre, hanem örök életedre bezárnak egy felszín alá süllyesztett silóba, ahonnan nincs kiút? Ez az alapfelállása Hugh Howey A siló című regényfolyamának, amit az AppleTV+-nál karoltak fel.
A misztikus művészetek mestere és nem mellesleg több ízben a Legfőbb Varázsló címének jogos elnyerője és birtokosa, a Vishanti által bajnokká emelt és védelmezett rejtélyes mágus. Ezzel a leírással jellemezhetnénk kötetünk címszereplőjét, azonban ha igazán korrekt módon szeretnénk eljárni, akkor élünk némi kiegészítéssel. A csodadoktor ugyanis, a gyűjtemény jelenét tekintve, elveszítette titulusát, varázserejének nagyobbik részét, sőt még a Legszentebb Szentélyből is kiszorult. De vegyük sorra, miként igyekszik koncepcióját működésbe hozva mindezt visszaszerezni, mely felismerés indítja el az úton és mégis mi okozta a finoman szólva is egocentrikus Stephen Strange lejtőre kerülését?
A Galaxis Őrzőiről szóló első film minden bizonnyal sokaknak okozott meglepetést. Egy fakéregember és egy mosómedve mentik meg a világot? Mégis hogyan lehet ebből az alapfelállásból tömegek által kedvelt filmélményt varázsolni? Szerencsére James Gunn rendező értette a dolgát, a siker nem maradt el. Lezárni valamit viszont néha sokkal nehezebb, mint elkezdeni.
Amióta a Disney bábáskodik a Star Wars franchise fölött, azóta kapják a kritikát, hogy képtelenek elszakadni a Skywalkerektől, és végre valami igazán újat felmutatni. A jelek szerint az egeres cég hallgathatott ezekre az észrevételekre, ugyanis az elmúlt években több olyan projektet is bejelentettek, amik eltávolodnak a trilógiák világától, és új utakat keresnek. Az egyik első volt ezek közül a Star Wars: Visions antológia, amiben hét animestúdió fogott össze, hogy olyan szemszögből mutassák meg a messzi-messzi galaxist, ahogyan még soha sem láthattuk.
A mesterséges intelligencia napról napra fejlődik. Legutóbb arra kértük meg az egyik legismertebb MI chatprogramot, hogy állítson össze egy TOP 5-ös listát a legjobb sci-fi filmekből és az eredmény elég meggyőzőnek bizonyult. Ezúttal egy másik műfajban tesszük próbára a program tudását. Arra kértük, listázza ki nekünk az 5 legjobb horror műfajú alkotást a filmművészetben. Egy kissé meglepődtünk az AI összeállításán.
Az antagonista vagy ahogyan a köznyelvben általában használják a főgonosz karaktere mindig is egy kardinális dolognak számított a különböző történetekben. Hiszen a főgonosz személye az, ami meghatározza, hogy milyenek a főhősök, illetve hogy milyen mértékű a fenyegetés. Vagyis ezáltal a történet irányát és némileg talán magát a konkrét világot is, amiben játszódik az adott történet. Természetesen a gonosz karaktereknek is számtalan különböző típusa van, ám ezek közül is kiemelkedik egy bizonyos típus, az úgynevezett Mastermind, avagy másszóval a Zseniális elme, aki mindig mindent átlát és aki általában több lépéssel mindenki előtt jár. Aki nem feltétlenül azért ijesztő, mert valami ordenáré bitangnagy kigyúrt kegyetlen akárki, hanem mert rendkívül intelligens és látszólag szinte mindig mindent előretud. Ennek a karaktertípusnak pedig a nonpluszultrája nem más, mint a Star Wars széria Thrawn főadmirálisa.
Sokunkat foglalkoztat, milyen lesz az élet ötven-száz-százötven, vagy akár kétszáz év múlva. Számos szerző képzelte már el ezt a világot, ezt az életet. A Holdat is be fogjuk lakni? Vagy egyáltalán lesz még élet ilyenkor? Senki nem tudja előre, bár szeretünk eljátszani a gondolattal. Egyesek annyira is, hogy egy történetet építenek ebben a világban. Aztán az egy történetből több is születik, és egy sorozattá növi ki magát.
Mindenekelőtt szükséges tisztázni: a szerzői, vagy művészi igénnyel elkészített horror nem a 2010-es évek második felének a találmánya. Évtizedekre visszamenőleg találunk – többek között – pszichológiai, vagy társadalomkritikai kontextussal megtámogatott borzongató filmeket, elég Ingmar Bergman nyomasztó és kietlen svéd tájaira (Farkasok órája; 1968), Roman Polanski-nak a psziché különféle szegleteit taglaló munkáira (Iszonyat; 1965, Rosemary gyermeke; 1968), vagy Wes Craven korai, a hatvanas és hetvenes évek kiábrándultságát és züllöttségét magán viselő mozijaira (Az utolsó ház balra; 1972, Sziklák szeme; 1977) gondolni. Ezekben az alkotásokban amellett, hogy rendre betekintést kapunk az adott alkotó markáns világlátásába és stílusába, kellő érzékkel bemutatott, egyetemes témák is terítékre kerülnek. Az igényes horrorfilmek korszaka tehát már korábban elkezdődött, melyből előszeretettel táplálkozik a ma rendkívül ünnepelt Robert Eggers- (The Lighthouse, The VVitch) Jordan Peele- (Get out, Us) Ari Aster (Hereditary, Midsommer) szentháromság, és miközben lefutják a kötelező tiszteletköröket elődeik nagysága előtt, vászonra álmodják az évek során felgyülemlett bekattanásaikat. A felsorolt nevek között most utóbbi baljóslatú léptekkel és felkavaró sikításokkal kopogtat az ajtónkon Beau is Afraid címmel.
A mandalóri 2. évadának zárása sokat ígérő volt – Din Djarin hosszú utazása révbe ért, Grogu végre visszajutott a jedikhez (egszen pontosan CGI Luke-hoz), hogy folytathassa kiképzését, és évszázadok múltán rá is épülhessen egy kasszát robbantó Star Wars-széria (más kérdés, hogy akkor már kevésbé lesz cuki). Kétségkívül jó döntés volt megválni a karaktertől, a rá épülő sztorit csak hatalmas erőlködés árán ikerült két évadig kihúzni (ráadásul mindkét finálé arra épült, hogy az in medias res Gideon megkísérelte elrabolni a jedi csöppséget). Azzal, hogy kikerült a képből, és be lett a sorozatba hozva a Klónok háborújából megismert Bo-Katan Kryze, újabb, sokkal nagyobb távlatok nyíltak meg.
A The Last of Us széria első évada a Kritizátor szerzőit is sem hagyta nyugodni. Podcastban műsorunkban a legelismertebb videójáték adaptációt vizsgáljuk meg.
