A héten végre a magyar mozikban is bemutatkozik az ír származású rendező, Martin McDonagh legújabb rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin). Ennek apropóján az alábbi cikkben szedtük össze számotokra, mi is teszi annyira különlegessé Írország filmművészetét, és hogyan jelenik meg bennük a sajátos kulturális örökség.
Ahogyan a mai górcső alá vett alkotásaink főszereplőjének egyik atyja, igen itt most Stan Lee–re gondolok, még 2002-ben említette egy interjúban, melyben a maga jogán is kiváló érdemekkel büszkélkedő, habár az elmúlt években gyengélkedő, Kevin Smith volt a partnere, mindenkinek van egy legelső, kezébe akadó képregénye. Ezen füzet vagy kötet képes eztán valamilyen irányba billenteni az alanyt, amennyiben a tollforgatói munka és a grafikai szegmens megragadó, talán végérvényesen a műfajhoz is láncolni. Ezért kell tehát minden számot, a maestro véleménye szerint, úgy felépíteni-az első oldalon zanzásított, lényegre törő összefoglalással élve a korábban történtekkel kapcsolatban-hogy azok számára is érthető, átélhető és szerethető legyen, akik akár csak a futam közepének egy darabját kaparintották ujjaik közé. Jelen esetben pontosan ezzel a módszerrel igyekeztek élni az alkotók, minden megragadható esetben papír alapú belépési portált biztosítva a Pókverzumba és tovább.
„…Ha még egy percig hallgatnom kellett volna, akkor epét hánytam volna ettől a szirupos, cukormázas tömény giccstől, ettől az operett hulladék förtelemtől, ami az emberek legalantasabb igényeit szolgálja ki…Ez a maga megalomán ízlésficama…Ez évtizedekre veti vissza ezt az országot kulturálisan.” – fejti ki véleményét Alföldi Róbert karaktere Zámbó Jimmy muzsikájáról. Azonban az RTL+ sorozata, A Király még azoknak is nyugodt szívvel ajánlható, akik hasonló véleményen vannak a néhai énekesről.
Amikor felmerül a Lucasfilm neve, akkor sokan értelemszerűen egyből a Star Wars-ra gondolnak. Egyeseknek talán esetleg még az Indiana Jones is beugrik. Azonban van egy másik alkotás is, ami ugyanide tartozik, mégpedig a Willow. A Willow alapvetően egy tipikus randomgenerált fantasy bullshit, aminek az adja a különlegességét, hogy a főszereplője egy alacsonynövésű, vagyis törpe ember. Habár az alkotás meglehetősen jó fogadtatásban részesült, ennek ellenére sokáig mégsem kapott folytatást. Legalábbis audiovizuális formában. Viszont nem régiben a Disney ezt a franchise-t is felkarolta és így a Willow immár sorozatként folytatódik tovább.
A Netflix Christian Bale közreműködésével adaptál egy történetet, amiben mellesleg Edgar Allan Poe is megjelenik. Bizonyára sok krimirajongónak nem is kell több, hogy rohanjon megtekinteni a streamingcég idei első nagy dobását.
Lehet-e sikerrel sorozattá adaptálni a The Last of Us-játékok poszt-apokaliptikus western történetét? Miként válik hús-vér valósággá egy virtuális térben játszódó kegyetlen utazás? Az HBO legújabb szuperprodukciója vajon tényleg megmutatja a fényt a sötétségben?
Sokan és viszonylag sokszor hangoztatják azt, hogy egy gyereknek vagy úgy igazából mindenkinek szüksége van egy barátra. Vagy legalábbis egy olyan személyre, akivel megoszthatja az élete bizonyos dolgait. Ennek egyébként komoly egészségügyi vonzata is van, mind fizikai, mind pedig mentális és lelki értelemben is. Így ha valaki nem tud úgymond organikus barátokat szerezni akkor egyesek szerint még mindig jobb, hogyha az adott illetőnek legalább képzeletbeli barátai vannak. Viszont újabban egyre inkább felmerül annak a lehetősége, hogy képesek vagyunk úgynevezett mesterséges barátok per társak létrehozására is, ami azért valljuk be felvet bizonyos kérdéseket. Erről szól a M3gan is.
A még mindig csak 37 esztendős Damien Chazelle 2014-ben robbant be Hollywoodban a sportfilmes dramaturgiával ellátott zenekari dráma, a Whiplash által, ami rögtön két Oscar-díjjal és két jelöléssel (köztük a legjobb film) büszkélkedhetett, ezenfelül J. K. Simmons is megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó aranyszobrot az Akadémiától. A két évvel későbbi Kaliforniai álom a rekordot beállítva már tizennégy jelölésig jutott, és abból hatot sikerült díjra váltania, ami a legtöbb volt az azévi gálán. Harmadik filmje, az Apolló-11 űrhajósa, Neil Armstrong Holdra lépését bemutató Az első ember szintén kritikai siker lett, négy Oscar-jelöléséből a legjobb vizuális effektekért járót nyerte el. Mégis, az elismerést elismerésre halmozó fiatal rendezőígéret a magyar mozikban most debütáló Babylonnal vágta a legnagyobb fába a fejszéjét.
Stanley Tucci nem az a fajta színész, aki minden poszter közepén ott virít, aki viszi a showt és a pletykarovatok címlapját. Ez a fickó egy minőségi válogatás. De messze nem az-az arc, aki megjelenik előtted, és te nem tudod hova rakni. Számtalan jelölés, jó pár bezsebelt díj, többnyire a mellékszereplő kategóriában. Ő az a plusz elem a filmekben, ami hiányzik, ha kiveszed, és emeli a szintet, ha hozzárakod. És, hogy jön ide a gasztronómia? Sokkal szorosabban, mint gondolnánk.
2013-ban jelent meg az addigra már dagályosra nőtt videójátékos zombizsáner egyik azóta is árnyékba húzódó sötét lova, a State of Decay, a Microsoft és az Undead Labs gondozásában. És habár nem sikerült mainstream sikert elérnie, a túlélésre fókuszáló, erőforrás gyűjtögetős, permadeath rendszerrel szívató, Walking Dead hangulatra játszó RPG össze tudott szedni magának egy stabil rajongói réteget. Nem mellesleg magam is úgy vélem, hogy hibáival együtt is kissé alulértékelt játékról volt szó. Szerencsére a Microsoft Így nem engedte el a témát és 2018-ban megjelent a State of Decay 2, melyet azóta is életben tartanak extra tartalmakkal és új kiadásokkal. Cikkünk alanya pedig ennek a legfrissebb változata, a 30. fejlesztési csomaggal ellátott Juggernaut Edition.
