Jordan Peele azok közé az elsőfilmes rendezők közé tartozott, akik rögtön tekintélyes rajongótábort építettek maguk köré, és azóta is széleskörű érdeklődés övezi öket, amikor egy újabb premierrel jelentkeznek. 2017-ben a Tűnj el! a kritikai babérokat is learatta, és Peele helyet követelt magának a horror megreformálóinak panteonjában, olyan szintén berobbanó rendezők mellett, mint Ari Aster és Robert Eggers. Ezekre az újhullámos horrorokra általánosságban jellemző a mesteri feszültségteremtés, a horrorklisék jól bejáratott eszköztárának mellőzése, a felszín alatt meghúzódó emberi drámák és erős társadalomkritikai vonulat, valamint a zsánerekkel való játszadozás. A Tűnj el! és a Mi is olyan filmek, amik sokáig hosszas elemzések és viták tárgyai voltak, és többszöri visszanézésre is tartogathatnak mindaddig rejtve maradt utalást, vagy egy azidáig fel nem ismert értelmezést és jelentésréteget.
Az utóbbi évek filmes felhozatala miatt sokunknak már a könyökén jöhetnek a zombik és azok egyéb permutációi. Nem csoda, ha felkapjuk a fejünket egy olyan címre, amely végre nem a húsra éhező élőholtakat próbálja milliomodra is eladni a nézőnek. A Nappali műszak egy mostanra igen háttérbe szorult műfajt igyekszik egy kicsit előrébb húzni. Az, hogy mennyire sikerült ez jól, igencsak megosztó lehet a Netflix felhasználók között.
Gőzerővel dübrög az Apple a streaming háborúban és egyre több minőségi tartalommal örvendezteti meg az előfizetőket. És habár ezek mennyisége összességében messze nem éri el a konkurencia hatalmas tárházát, de folyamatos és megbízható minőségben adagolja a maga különutas termékeit. Szerencsére persze az almás cég a felület “klasszikusairól” sem feledkezik meg, hiszen nemrégiben érkezett meg a cég egyik első nagy durranásának számító For All Mankind harmadik évada, melynek utolsó epizódja egészen pontosan pénteken vált elérhetővé.
Pár hete gyanútlanul böngésztem a napi posztjaink, amikor rátaláltam a Luck poszterére. Azt tudni kell rólam, hogy amikor szembejön velem valami, ami tetszik akkor addig megyek, amíg a lehető legtöbb információt megtalálom róla. Körülbelül fél perc kellett és már néztem is az AppleTV+ múlt héten debütált filmjének kedvcsinálóját. A látvány és a történet azonnal magával rántott, már csak azért is mert teljesen szokatlannak találtam, hogy pont egy fekete macska az egyik főszereplője egy szerencséről szóló alkotásnak. A trailerek viszont elég becsapósak szoktak lenni, így utána kellett járnom, hogy vajon milyen is lehet ez az animációs film.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, főleg az Prime Video széria sikerei után, hogy manapság Garth Ennis nevét elsősorban a The Boys kapcsán szokás ismerni és hangoztatni. Azonban még ezt a képregény szériát megelőzendő egy másik, jószerével még a fent említett fűzött füzetkénél is őrültebb, kifordítottabb, de társadalomkritikus éllel már akkor is bőségesen megfűszerezett folyamot alkotott meg Steve Dillon grafikussal kiegészülve, az akkor még DC Vertigo néven futó imprint alá tagozódva. Ennek felütéséről kívánok ma kissé értekezni, és ha velem tartotok, együtt indulunk el Isten keresésére.
Fredrik Backman ritka madár. Ha azt kérdeznéd bármelyik Backman rajongótól, hogy tulajdonképpen miről is ír a fickó, hát aligha kapnál egyenes és egyértelmű választ. Mert igazából mindenről. Sok szerzőt nevezhetünk egyedülállónak a maga nemében, a legkülönbözőbb okokból, de Backman alkotásaiban van valami megragadhatatlan szikra, amitől minden egyes írása vibrál az élettől, a valódi érzésektől. A Mi vagyunk a medvék az idei évem eddigi legjobb olvasmányélménye volt, ezt már most ki merem jelenteni.
Emberek vagyunk és természetünknél fogva kíváncsiak. Már időtlen idők óta próbálunk a minket körülvevő – sok ízben egyébként megmagyarázhatatlan – dolgokra ésszerű választ találni. Akár a filozófiáról vagy különböző vallások és népek gesztáiról, mítoszairól és mondavilágárol beszélünk, sokszor találjuk szembe magunkat olyan válaszokkal, amelyekre élő ember, tapasztalati alapon még nem jött rá. Hogyan keletkezett világunk? Mi vár ránk az élet után? Miért álmodunk? Ezekre a kérdésekre kínál választ a sok másik iromány mellet Neil Gaiman Sandmanje. Kritikámból megtudhatják, hogy valójában mennyire sikerült az eredeti gondolatmenetet a Netflix adaptációjának megőriznie. Természetesen nem szeretnék spoilerezni, így a történetet csak nagy vonalakban említem.
Vannak olyan alkotások, amelyeknek az a koncepciója, hogy valamilyen aszimmetrikus felállásba helyezi a karaktereit. Ez azt jelenti, hogy az adott alkotásban van valamilyen általában természetfeletti képességekkel is rendelkező, olykor túlságosan is erősnek bemutatott ellenfél, ami üldözi vagy gyilkolja a különböző szereplőket. A lényeg, hogy a karakterek, még ha csak látszólag is, de esélyük se legyen az aktuálisan adott ellenféllel szemben.
(tovább…)Mindenki álmodik, még ha nem is emlékszik rá, amikor felkel. Álmainkban bárkik és bármik lehetünk, csak a képzeletünk szab határt. Vagy esetleg mégsem? Talán mégis létezik egy nagyobb hatalom – egy Végtelen -, aki irányítja, kordában tartja ezt a világot? Ez persze csak filozofálgatás, azonban Neil Gaiman történetének alapját ennek a nagyobb hatalomnak a megléte adta. Akár hiszünk a létezésében, akár nem, azzal mindenképpen egyet kell érteni, hogy a kötet a fantázia világ egyik kiemelkedő képregénye.
