A filmek és sorozatok világában kicsit is jártas olvasóink alighanem tudják, hogy nem kevés szuperhősös történet kerül manapság a mozikba, streaming szolgáltatók felületeire, TV képernyőkre és még ki tudja, hány felületre. A Project Power is ezt az igen jelentős népszerűségi hullámot próbálja kihasználni, de pont a rengeteg versenytárs miatt nincs könnyű dolga.
Uncharted cikksorozatunkat továbbfolytatva végül elérkeztem az eredeti trilógia utolsó részéhez, a Drake’s Deceptionhöz is. Az eredetileg 2011-ben megjelent epizód betonozta be véglegesen a vakmerő kincsvadász, Nathan Drake kalandjairól szóló szériát a videojátékok hírességének csarnokába. A hatalmas marketingcsinnadrattával felfuttatott epizód minden idők egyik legjobb értékeléseit bezsebelő videojáték lett a megjelenés után, melynek egyértelmű következményeként egy rakás díjat is odaítéltek neki. Természetesen ez az epizód is része a 2015-ös The Nathan Drake Collectionnek, melyben az eredeti trilógia feljavított, divatos szóval élve ‘remaster’ változatait adták ki. Ahogy a Drake’s Fortune és az Among Thieves esetében, úgy természetesen ezúttal is ezt verziót játszottam végig és ennek megfelelően írtam meg a cikket. Nézzük hát hogy állja meg helyét Nate utolsó nagy kalandja (khm-khm) 2020-ban.
Nagyon sok olyan sorozatkészítő van, akik ötleteikkel és stílusukkal olyan történeteket tudnak elmesélni, amik annak ellenére, hogy elszálltak a valóság talajáról, mégis emlékezetesek és legfőképp minőségiek tudtak maradni mindvégig. Elég, ha a cikksorozat legutóbbi két alanyára gondolunk. Vannak azonban olyan alkotók, akik a színtiszta realizmust tartják a legfontosabbnak és igyekeznek minél pontosabb, hitelesebb képet adni arról, hogyan is működik az a világ, amelyikben élünk. Ennek az írásnak az alanya is valami hasonlót akar elérni a sorozatain keresztül.
Már a videojátékok hőskora óta nagyon fontos, hogy az adott játék milyen karaktereket vonultat fel. Legyen szó a főszereplőkről akik lehetnek hősök, antihősök, de akár gonoszok is, vagy a mellékszereplőkről, esetleg karaktereink ellenfeleiről is. Az iparág története során ezernyi szereplőt láttunk már, akiket vagy imádtunk, vagy imádtunk utálni egy gonosz esetében. Ám sajnos időről időre előkerülnek olyan figurák is, akik rém egyszerűen csak idegesítőek, felhúznak minket és egy kínszenvedés minden pillanat amikor feltűnnek a monitorunkon és el kell viselni a jelenlétüket. Ezek többsége általában valamilyen mellékszereplő, akiket ilyen-olyan dramaturgiai szempontból csapnak mellénk a cselekmény során. Jelen cikkünk pontosan ilyen karakterekről szól.
Az Artemis Fowl rövid ismertetőjét olvasva akár az a benyomásunk is támadhat, hogy kifejezetten ígéretes alaptörténettel van dolgunk. A sokak számára vonzó ír mondavilág, annak minden tündérével és gnómjával, ráadásul a modern korba ágyazva és kiegészülve sci-fi elemekkel rengeteg érdekes lehetőséget rejt magában.
Még a múlt hónap elején téma volt a szerkesztőségben, hogy ki ír az Esernyő Akadémiáról. Abban egyetértettünk, hogy valakinek az eddig megjelent képregényekről is kell hoznia a kritikát, a sorozatot pedig végül én vállaltam be. Körülbelül másfél hét alatt le is daráltam az első és a második szezont, közben pedig új kedvencet avattam a Netflix szuperhősös sorozatában. Ha röpködő, high-tech kütyükkel trükköző hősöket akarsz látni, akkor csalódni fogsz, mert az Esernyő Akadémia totál más a jelenleg tomboló hősös filmdömpinghez képest. A kritika spoilereket tartalmaz.
M. Night Shyamalan karrierje kezdetén nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy szinte mindig jó filmet rakott le az asztalra. A Hatodik érzék a mai napig egy nagyon jól működő thriller-dráma, A sebezhetetlen az egyik legjobb, nem képregényből készült szuperhősfilm. Ott volt még a Jelek 2002-ből, aminek már azért voltak hibái, mégis egy ijesztő és koherens filmként tudott működni, illetve A falu, aminek esetén pedig egy nagyon fontos üzenetet tudott átadnak a nézőknek. Ezután azonban megtört az új Spielberg-nek kikiáltott rendezőben valami és sorra kezdte gyártani a gyengébbnél gyengébb mozikat. Életművének több mélypontja is van, de talán egyik rossz filmje sem annyira fájdalmas és nevetséges egyszerre, mint a 2008-as Az esemény címre hallgató munkája.
Az amerikai (és másodsorban az európai, egyszóval a nyugati) filmgyártás és az onnan érkező filmek dominanciája mellett egy átlagos hazai néző vajmi keveset tud a Közel-Kelet filmterméséről, holott az évente újabb és újabb remekművekkel büszkélkedhet. Kiváltképp az iráni, egyiptomi és izraeli mozik virágzásának köszönhetően, de elég csak a 2019-es Oscar-gálán a legjobb idegennyelvű filmre jelölt Kafarnaum – A remény útjára gondolni. Habár ezen filmek nagyobb része amerikai vagy európai koprodukcióban készül, az alkotógárda zömét így is a térségből érkezők adják.
A cím alapján egy Imagine Dragons koncertfilmre is gondolhatnánk leghíresebb nótájuk okán, a Radioactive azonban a modern kor egyik legfélelmetesebb tudományos felfedezését tárja fel, mely örökre megváltoztatta a történelem menetét. Miként lesz valóság az alkímiából? Mit rejt a zöldes fényárban sugárzó titokzatos anyag és vajon miként lett ez a mágikus elem a végtelen pusztítás és korlátlan energia szimbóluma?
A szuperhősös képregények világában is találkozni családokkal, akik nem sokban különböznek a normális családoktól: ők is időről-időre vitáznak és hajba kapnak egymással, de mélyen legbelül azért szeretik egymást, és a nap végén persze jól megmentik a világot. De mi a helyzet akkor, ha ez a család teljesen diszfunkcionális, a családtagok legszívesebben megölnék egymást, és nemhogy a világ megmentése sem biztos, de még az is benne van a kalapban, hogy ők maguk idézik elő a világvégét. Erről szól Gerard Way és Gabriel Bá végtelenül bizarr képregénye, Az Esernyő Akadémia.
