A magyar történelem a dicső pillanatok mellett tele van olyan fejezetekkel, melyek máig kibeszéletlenek és hatásuk a kortárs közéletet is befolyásolja. A hazai HBO új sorozata, A besúgó a ’80-as évekbe kalauzol minket, hogy lerántsa a leplet a korszak ügynökhálózatáról, de az akkoriban formálódó ellenzéki mozgalmakról is. A cikk spoilermentes.
Sam Levinson, a sorozat megalkotója és író-rendezője egy promóanyagban úgy nyilatkozott, hogy a második évad forgatásakor attól félt és azt akarta elkerülni leginkább, hogy külsőleg ugyanazt fogják eladni, mint az első alkalommal. Ezért azzal együtt, hogy meg akarta őrizni az Eufória fílinget, azt a stílust, ami olyan egyedivé és bűbájossá tette a világát, valami más érzületet is át akart adni a képeken keresztül. Míg az első évad olyan volt, mint egy házibuli hajnali kettőkor, addig a második olyan, mint egy házibuli hajnali ötkor, mikor már mindenkinek otthon kellene lennie.
A korábban megjelent, tárgyalni kívánt szériánk első három részét taglaló írásomban kifejtettem a címszereplő képregények lapjain leledző eredetét, plusz kitértem néhány részletre, amelyek nyolc rész után is megállják a helyüket. Azonban még ezek mellet is van jó néhány olyan adalék, amelyek miatt még egy, legalább olyan terjedelmű írást megérdemel James Gunn legújabb műve, mint a nyitány után, így vágjunk is bele.
Hadd kezdjem azzal, annak ellenére, hogy megannyi, DC égisze alól kikerült karaktert, képregényt és élőszereplős adaptációt szívemből szeretek, a Peacemaker esetében voltak fenntartásaim. Ugyan az írói és az epizódok többségében a rendezői székben egyaránt azt a bizonyos James Gunn-t tisztelhetjük, aki már jó néhány alkalommal bizonyította, van érzéke a rajzolt panelek nagy vászonra való átültetéséhez, sőt azoknak továbbgondolásához is, valamint megkaptuk a rá osztott szerepéért igencsak lelkesedő pankrátort és színészt John Cenát, mégsem éreztem, hogy ez a karaktert önálló sorozatért kiáltana. Aztán megláttam a trailert, amely alatt a Wig Wam zenekar glam nótája ordított és ismét hinni kezdtem. Amikor pedig az első rész intrója besüvített az agyamba megértettem, hogy a koncepció mégiscsak figyelmet követel magának és gyorsan rácáfolnak majd kétkedő gondolataimra.
A Rick and Morty rajongók egy emberként lélegeztek fel, amikor megtudták, hogy nem kell éveket várni kedvenc sorozatuk legújabb epizódjaira. A szerintem közel sem olyan maradandó negyedik évad után, az volt számomra nagy kérdés, hogy vajon a készítők megtalálják-e azt az irányt, amit a szériától korábban már megszokhattunk. Idén pedig a dupla részes évadzáró kivételével hetente kaptuk az epizódokat, ami jócskán csillapította a kedvenc duóm utáni éhségemen. Roiland és Harmon ezúttal sokkal emberközelibbé tették Ricket, ami bár elég karakteridegen az egoista tudóstól, de többek között ez is hasznára vált az ötödik etapnak.
Bizonyára sokan hallottak már a Maslow-piramisról. A névadója Abraham Maslow, amerikai pszichológus volt, aki különböző halmazokba rendezte az emberi lét szükségleteit, majd azokból egy alá-fölé rendeltségi láncot konstruált. Ez vizuálisan egy piramisban ölt testet, aminek alján a legalapvetőbb biológiai szükségletek helyezkednek el (1-2. szint), majd a különböző szociális szükségletek, és a piramis csúcsán helyezkedik el az önmegvalósítás iránti igény. Tudjuk jól: olyan világban élünk, ahol az emberek egy igen nagy hányada az első szinteken található szükségleteit sem tudja fedezni. Ugyanis az első két szint az (a fiziológiai szükségletek, illetve a biztonság és védettség szükséglete), aminek biztosításához pénzre van szükség (még hogyha ez nem is fekete-fehér – ezeken a szinteken is van, amit nem feltétlenül tőkeereje által biztosít magának az ember, és a következő szinteken is rengeteget segíthet az anyagi jólét).
(tovább…)Vajon mire viheti a szervezetbűnözésben egy olyan férfiú, aki gyakori szorongással és pánikrohamokkal küzd? Ha pedig a folyamatos „munkahelyi nyomás” nem lenne elég, még a „szűk család” is állandó feszültségek forrása. Az HBO sikersorozata, a Maffiózók szokatlan terápiára hívja nézőjét a Cosa Nostra világába, ahol a sikert csupán egy pisztolygolyó választja el a bukástól.
A decemberi, Rue-val foglalkozó Eufória-különkiadás után több, mint egy hónapot kellett várni arra, hogy viszontlássuk egy másik közönségkedvenc szereplőjét az HBO sikersorozatának, és újra kapjunk egy kicsit Sam Levinson víziójából (ha már a második évad még mindig kéreti magát a vírushelyzet miatt). Ami ezúttal nem is csak a sajátja.
Szinte észbe se kaptunk, máris véget ért Az Úr sötét anyagai legújabb szezonja. A körülbelül egy hónapja kezdődött évad ezúttal nem nyolc, hanem hét résszel örvendeztette meg a nézőket, az utolsó epizódot ugyanis a koronavírus miatt már nem tudták leforgatni. Ennek ellenére is összehoztak a készítők egy remek évadot, ami sokkal letisztultabb az elsőnél. Tegnap már olvashattatok tőlünk a sorozat alapjául szolgáló könyvtrilógia első részéről, most azonban a BBC és az HBO szériájának legújabb epizódjairól lesz szó. A kritika spoilert tartalmaz Az Úr sötét anyagai második évadjából.
2019-ben az Eufória első évada zajos sikert aratott, mind a nézők, mind pedig szakmai körökben. Kevesebb, mint egy év alatt kultstátuszt szerezett magának, az Emmyn pedig hat jelöléséből hármat sikerült díjra váltania (smink, zene és Zendayának köszönhetően a női főszereplő kategóriákban). Nem volt kérdés, hogy a sorozatot mihamarabb folytatni kell, így az eredetileg 2021-re tervezett második évadot egy évvel előrehozták, hogy már 2020 nyarán debütálhasson. Spoiler: nem sikerült. Az Egyesült Államokba begyűrűző járvány miatt a forgatást fel kellett függeszteni, és eltolni az eredetileg tervezett 2021-es időpontra (de még ez sem 100%-ig biztos). Addig is Sam Levinson és az alkotógárda úgy döntött, kárpótlás gyanánt kiad két extra epizódot (az egyik Rue, a másik Jules főszereplésével), amik összekötik a két évadot és kicsit enyhítik a rajongók elvonási tüneteit.
