A mozivásznon a western műfaja már régóta nem tud kiugró sikereket elérni, a kis képernyőn viszont sikerrel szerepelnek a letűnt és modern korok pisztolyhősei. A Netflix új szériája, A vadnyugat születése (American Primeval) vérgőzös és brutális élményt ígér, és ezt meg is kapjuk. De nyújt-e bármi többet a hatrészes minisorozat?
Ki ne ismerné a sajtimádó feltalálót, Wallace-t, és hűséges négylábú társát, Gromitot? Nick Park és az Aardman stúdió gyurmafigurái a rengeteg elismerés és díj besöprése mellett rengeteg néző szívébe is belopták magukat az elmúlt harminc évben. De az animáció, különösen annak stop-motion ága rendkívül időigényes, ezért csak ritkán láthatjuk kedvenceinket: legutóbbi filmes kalandjukat, Az elvetemült veteménylényt pont húsz évvel ezelőtt mutatták be. Már csak ezért is örömteli hír, hogy még ha nem is a mozivásznon, de legalább a Netflixen visszatért Wallace és Gromit, ráadásul a sorozat ikonikus főgonosza is újra felbukkan.
Három év után visszatért a Netflix egyik legsikeresebb sorozata, a Squid Game, immár a második évaddal. Az első évad hatalmas sikerét nehéz lenne megismételni, és bár a folytatás erős évadot hozott, kétségtelen, de vajon az eredeti varázst sikerült visszahozni?
Ha van valami, amiben a film- és sorozatrajongók többsége egyetérthet, akkor az az, hogy a videojáték az egyik legnehezebben mozgóképre átültethető médium. Különösen igaz ez a multiplayer játékokra, amiknek kimondott története sincsen, amire építeni lehetne egy forgatókönyvet. Így érthető, hogy amikor a Riot Games bejelentette, hogy a Netflixszel karöltve animációs sorozatot készítenek a rendkívül népszerű MOBA-juk, a League of Legends alapján, sokan kételkedtek a projekt sikerében.
Európai szemmel elég nehéz megérteni az amerikai pankrációt és annak kultúráját. Emberek birkóznak egymással, miközben a sztori előre meg van írva, és nem az győzz, aki a jobb, hanem aki jobban eltudja magát adni a közönségnek. A történetek és a színészi játékok pedig eltúlzottak és egy szappanopera szintjén mozognak. Ezek ellenére az amerikai szórakoztatóipar egyik alappillérének számít az egész műfaj, ráadásul a leghíresebb szervezet a WWE mára már egy globális szórakoztatóipari branddé nőtte ki magát. Nem csoda tehát, hogy év elején a Netflix egy több éves együtt működést kötött a szervezettel, melynek köszönhetően 2025-től kezdve az USA-ban a Netflix közvetíti a szervezet legfontosabb heti showját, a Monday Night Raw-t. Ez az első alkalom, hogy a minden héten élőben sugárzott műsor elhagyja a hagyományos televíziós kereteket, és azért is nagy szó ez, mert az NBCUniversal csatornájának, az USA Network legnézettebb tartalma volt. Az együttműködés ráadásul még komolyabb az Egyesült Államokon kívül, ahol a Netflix a WWE olyan műsorainak jogait is megszerzi, mint a SmackDown és az NXT, valamint a havonta jelentkező prémium eseményekért, mint a WrestleMania, a SummerSlam és a Royal Rumble. Ezek által pedig egy teljesen új korszak kezdődik a pankráció történelmében, miközben a régi éra több szempontból is a feledés homályába vész. Ez utóbbira reflektál a Netflix szeptember végén megjelent új hat részes dokumentumsorozata a – Mr. McMahon, amely a szervezet élén álló Vince McMahon felemelkedését és bukását mutatja be, kendőzetlen őszinteséggel.
Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
Az elmúlt évtizedben a felnőtteknek szóló animációs tartalmak az aranykorukat élik, hiszen olyan kritikailag elismert zseniális alkotások láttak napvilágot, mint a BoJack Horseman, az Archer, a Rick and Morty, A kék szemű szamuráj vagy éppen az X-Men ’97 (csak hogy néhányat említsek). Miközben a stúdiók jó ideje nagy energiákat ölnek a játékadaptációk készítésébe, aminek köszönhetően olyan műveket kaptunk kézhez, mint a zseniális Cyberpunk: Edgerunners, az Arcane, a The Last of Us és a Castlevania vagy éppen a Fallout széria.
Pontosan ezek miatt nem aggódott senki, amikor a Netflix bejelentette a nagysikerű Robbanó Cicák társasjáték felnőtteknek szóló animációs adaptációját. Az előzetesek is egy beteg, ám de kellő társadalomkritikával megfűszerezett alkotást sejtettek nekünk, hogy aztán akkorát koppanjunk, mint a Gladiátor 2 előzetese a Kanye West számával a múlt héten. Ha valaki nem ismerné a sorozat alapjául szolgáló társasjátékot: röviden orosz rulett macskákkal és kártyákkal, bővebben pedig ebben a cikkben olvashattok róla.
Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.
A Grimm fivérek nevét bizonyára mindannyian nagyon jól ismerjük. A német mesegyűjtő testvérpár történeteit már kisgyermekkorunkban is sokszor hallottuk. Sokan talán nem is sejtik, hogy kedvenc történetük épp a Grimm fivérek gyűjteményéből ered. Hamupipőke, Jancsi és Juliska, A békakirály, Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, mind-mind ikonikus mesekarakterek, akiket az európai közönség a testvérek munkája által ismert meg jobban. A Netflix megbízásából a Wit japán animációs stúdió elkészítette 6 részes saját feldolgozását a legismertebb történetekből.
A különféle ikonikusnak számító animék live-action adaptációját a Netflix az utóbbi időben erősen a pártfogása alá vette. Tavaly érkezett a lassan építkező, de aztán egyre szórakoztatóbb One Piece, aztán elég erősen kedvünket szegte a Yu Yu Hakusho élőszereplős feldolgozása. Végül, de nem utolsó sorban kaptunk egy Avatar sorozatot is. Ez még csak pár darab a sok közül és a lista csak bővül. Idén áprilisban egy újabb ikonikus mangának és animének az adaptációja érkezett a streaming platformra, ezúttal a dél-koreai filmesek gyermekeként.
