Mi is szemléltetné jobban a ’80-as évek kibeszéletlenségét, mint A besúgó című magyar HBO-sorozat sikere. A szériát ugyanakkor rengeteg támadás érte a szabadon kezelt történelmi hitelesség miatt és sokak szerint az alkotók inkább napjaink légkörét csomagolták át a Kádár rendszer végnapjaiba. Mocskos időket élnénk még mindig?
Különválás: főnév. Annak az eljárásnak a megnevezése, ami során az alanynak saját felelősségének tudatában, egy agyba ültetett chip segítségével lényegében ketté választják az emlékeit. Ennek során két külön személyként kell kezelni, egy kintiként aki eddig is volt, és egy bentiként aki a Lumonnál dolgozik. A dolog érdekessége, hogy az eljárás következtében bár egy emberről beszélünk, azok mégsem tudnak semmit a másikról. Felesleges őket arra kérni, hogy meséljenek a kintijükről vagy mondják el mit dolgoznak, erre ők ugyanis képtelenek.
A magyar történelem a dicső pillanatok mellett tele van olyan fejezetekkel, melyek máig kibeszéletlenek és hatásuk a kortárs közéletet is befolyásolja. A hazai HBO új sorozata, A besúgó a ’80-as évekbe kalauzol minket, hogy lerántsa a leplet a korszak ügynökhálózatáról, de az akkoriban formálódó ellenzéki mozgalmakról is. A cikk spoilermentes.
Amikor az Eric Kripke nevével fémjelzett, erőteljesen társadalomkritikus szemlélettel ellátott, ha úgy tetszik az elidegenedett és közönyössé vált, profitorientált berendezkedésnek görbe tükröt tartó, élőszereplős The Boys széria elstartolt, sokan legbelül talán joggal kételkedtek. Valószínűleg senki nem gondolta, hogy a Garth Ennis és Darick Robertson képregényéből készített adaptáció ekkora durranásként írja be magát a szuperhős tematikát feldolgozó sorozatok történetébe. Tehette mindezt talán azért, mert olyan témakörökkel is merészelt foglalkozni, amelyekkel korábban kevés kivételt leszámítva, senki sem. Megmutatta, hogy a hősöknek ezernyi árnyoldala lehet, hogy az ilyesfajta hatalom igenis durva jellemtorzuláshoz vezethet és amennyiben egy megakorporáció a saját termékként tenyésztett szupereket médiamanipulációval, rengeteg kenőpénzzel és akár emberek eltüntetésével is fedezi a haszon oltárán áldozva fel mindent, kevesen állhatnak az útjukba. De lássuk milyen lett a Billy Butcher és bajtársai kalandjaihoz lazán kapcsolódó, amolyan jutalomjátékként elkészített, kiegészítő animációs futam.
Januárban teljesen váratlanul ért a The Legend of Vox Machina kedvcsinálója. Az előzetes egy akcióban és adrenalinba gazdag animációs fantasy sorozatot ígért, amit főleg az idősebb korosztálynak szántak. Furcsának találtam, hogy ez ugyan mégis mi lehet, de nem kellett csalódnom. Az Amazonnak óriási köszönet, hogy Az idő kereke után egy újabb minőségi fantasy sorozattal lepett meg minket. Na, de mégis mi az, amitől a Vox Machina annyira zseniális lett?
Sam Levinson, a sorozat megalkotója és író-rendezője egy promóanyagban úgy nyilatkozott, hogy a második évad forgatásakor attól félt és azt akarta elkerülni leginkább, hogy külsőleg ugyanazt fogják eladni, mint az első alkalommal. Ezért azzal együtt, hogy meg akarta őrizni az Eufória fílinget, azt a stílust, ami olyan egyedivé és bűbájossá tette a világát, valami más érzületet is át akart adni a képeken keresztül. Míg az első évad olyan volt, mint egy házibuli hajnali kettőkor, addig a második olyan, mint egy házibuli hajnali ötkor, mikor már mindenkinek otthon kellene lennie.
A korábban megjelent, tárgyalni kívánt szériánk első három részét taglaló írásomban kifejtettem a címszereplő képregények lapjain leledző eredetét, plusz kitértem néhány részletre, amelyek nyolc rész után is megállják a helyüket. Azonban még ezek mellet is van jó néhány olyan adalék, amelyek miatt még egy, legalább olyan terjedelmű írást megérdemel James Gunn legújabb műve, mint a nyitány után, így vágjunk is bele.
Sok vita van az egyes mesék hatásairól és természetesen a vita egyik fő pontja, hogy vajon a régi vagy pedig az új típusú mesék a jobbak. Noha persze azt sem könnyű meghatározni, hogy mi és mikortól számít réginek, mert például azok a mesék, amelyek az én gyerekkoromban még újak voltak mostanra már inkább régieknek számítanak. Ráadásul vannak olyan mesék, amelyek számos újrafeldolgozást kaptak vagy akár még a mai napig is folytatódnak valamilyen formában. Lásd például a Spongyabob című alkotás. Az igazság azonban az, hogy mindig is voltak, vannak és feltehetően lesznek is majd jó és rossz mesék. A különbséget pedig sokkal inkább abban kell keresni, hogy milyen szellemiségben készültek vagy éppenséggel készülnek az egyes alkotások. Márpedig ilyen téren megfigyelhető, hogy az úgynevezett régebbi mesék általában véve inkább szólni akartak valamiről, míg az újabb típusú mesék inkább már csak pusztán szórakoztatóak szeretnének lenni. Azonban szerencsére vannak olyan alkotások és persze olyan alkotók is, akik igyekeznek valahogy összekombinálni ezeket a dolgokat és ilyenkor születnek meg az olyan alkotások, mint a Cuphead Show.
Hadd kezdjem azzal, annak ellenére, hogy megannyi, DC égisze alól kikerült karaktert, képregényt és élőszereplős adaptációt szívemből szeretek, a Peacemaker esetében voltak fenntartásaim. Ugyan az írói és az epizódok többségében a rendezői székben egyaránt azt a bizonyos James Gunn-t tisztelhetjük, aki már jó néhány alkalommal bizonyította, van érzéke a rajzolt panelek nagy vászonra való átültetéséhez, sőt azoknak továbbgondolásához is, valamint megkaptuk a rá osztott szerepéért igencsak lelkesedő pankrátort és színészt John Cenát, mégsem éreztem, hogy ez a karaktert önálló sorozatért kiáltana. Aztán megláttam a trailert, amely alatt a Wig Wam zenekar glam nótája ordított és ismét hinni kezdtem. Amikor pedig az első rész intrója besüvített az agyamba megértettem, hogy a koncepció mégiscsak figyelmet követel magának és gyorsan rácáfolnak majd kétkedő gondolataimra.
Sokan kapták fel a fejüket, amikor kiderült, hogy az Amazon sorozatot készít Robert Jordan nagyszabású regényfolyamából. Többen már az első három rész után húzták a szájukat, hogy az adaptáció csak részben érinti az általuk kedvelt könyvek történetét. Számomra viszont az volt a fő kérdés, hogy képes lesz-e a széria arra, hogy megtartsa vagy akár meg is ugorja a szezon első epizódjainak színvonalát. Továbbá még az is megválaszolatlan kérdés volt, hogy vajon a Trónok harca után kapunk-e egy olyan fantasyt, ami képes betölteni a Martin által jegyzett történet után maradt űrt.
