Az elmúlt évek sorozattermései közül számtalan olyan példát találunk, amiknek az esetén egy korábbi filmet, esetleg franchise-t adaptáltak a showrunner-ek képernyőre. Elég, ha a Hannibal-ra, a Bates Motel-re vagy akár a Fargo-ra gondolunk. Jelen alanyunk esetén az öt Oscar-díjas mesterművet, a Száll a kakukk fészkérét vette elő Ryan Murphy (AHS) és Evan Romansk és Mildred Ratched nővér rettegett alakját helyezték a középpontba.
Szinte napra pontosan egy hónapja került fel a YouTube-ra A farkas gyermekei című sorozat előzetese. A sorozatrajongók pedig a látottak hatására elégedetten csettintettek, egészen addig, amíg meg nem tudták, hogy az Aliennel ismertté vált Ridley Scott is rendezett két részt a sorozatban. Scott neve az elmúlt években egyre kevésbé garancia a sikerre, amit leginkább az Alien: Covenant támaszt alá. Így elég nagy kétkedéssel ültem le az első három epizód elé, de legbelül mégis reméltem hogy az öreg Ridley ezúttal nem lő mellé. A kritika minimális spoilert tartalmaz az első három részből.
Miért ilyen népszerűek a gasztrofilmek, és miért nem tudnak kimenni a divatból? Rengeteg film született már, amely az ételeket, a gasztronómiát, a főzést helyezte középpontba. Mégsem tud unalmassá válni a téma. Egyrészt azért, mert a világ különböző konyháit és ezáltal kultúráit megismerni rettentően izgalmas, másfelől pedig, szemezgetve a széles gasztrofilm-felhozatallal, nem tudom nem észrevenni ezek fő hozzávalóját: azon túl, hogy ódaként szolgálnak a finom ételekhez, kiváló alapanyagok ahhoz is, hogy szereplői egymásra találjanak, feldolgozzák traumáikat, jellemfejlődésen menjenek keresztül. Röviden: a gasztrofilmek valójában imádnak az emberi lélekkel bíbelődni.
Még a múlt hónap elején téma volt a szerkesztőségben, hogy ki ír az Esernyő Akadémiáról. Abban egyetértettünk, hogy valakinek az eddig megjelent képregényekről is kell hoznia a kritikát, a sorozatot pedig végül én vállaltam be. Körülbelül másfél hét alatt le is daráltam az első és a második szezont, közben pedig új kedvencet avattam a Netflix szuperhősös sorozatában. Ha röpködő, high-tech kütyükkel trükköző hősöket akarsz látni, akkor csalódni fogsz, mert az Esernyő Akadémia totál más a jelenleg tomboló hősös filmdömpinghez képest. A kritika spoilereket tartalmaz.
Körülbelül egy hónapja jelent meg a Warrior Nun előzetes, amire egyszerre felkaptam a fejemet. Maga az ötlet ugyan a klasszikusnak mondható pokoli teremtmények elleni küzdelemről szól, viszont ezúttal annyit csavartak a történeten, hogy apácák küldenek Lucifer lényei ellen. A sorozatra nem csak a történet miatt figyeltem fel, hanem azért is, mert a főszereplőt alakító Alba Baptista egy roppant szemrevaló színésznő. Az elején azt hittem, hogy egy könnyed nyári limonádé lesz a Netflix sorozata, ami Baptista miatt egy elég erős guilty pleasure színezetet is kap. Az igazat bevallva sajnos nem tévedtem sokat. A cikk nagyon enyhe spoilereket tartalmaz az első pár epizódból. Ha minden áron elakarod ezeket kerülni, akkor bátran hagyd ki a tovább utáni második bekezdést.
2013-ban a Snowpiercerrel az egész világ megismerte Bong Joon-ho nevét. A dél-koreai direktor azóta elkészítette a Netflix-nek elkészítette Okja című filmjét, majd visszatért hazájába, hogy levezényelje az Élősködőket, amivel az Aranypálmát és a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat is kiérdemelte a rendező. A hét éves film érdekessége, hogy az 1982-es, francia Le Transperceneige című képregény adaptációja. A Netflix azonban gondolt egyet és úgy döntött, hogy lehúz még egy bőrt a sztoriról és Jennifer Connelly és Daveed Diggs főszereplésével sorozatot készítettek a posztapokaliptikus világban száguldó vonat lakosairól.
Napra pontosan egy éve ért véget minden idők egyik legsikeresebb, leghypeoltabb sorozata. Viszont, amikor elhagytuk Westeros földjét, úgy tűnt, hogy sokan finoman szólva elégedetlenek a befejezéssel. Mai napig, ha megkérdezünk valakit, aki látta a finálét, dühösen, csalódottan nyilatkozik róla. Mi miatt lehet ez? (Nem is kérdés, hogy spoileres-e a cikk.)
A második világégés európai és csendes-óceáni hadszíntere a konfliktus két meglehetősen eltérő szeletét tárja elénk. Akárcsak az HBO két mini-sorozata, Az elit alakulat és a The Pacific: mindkét alkotás oszlopos példája a minőségi televíziózásnak, valamint a háború autentikus, de egyben tiszteletteljes ábrázolásának is.
A bejegyzés elején leszögezném, hogy bár sokaknak nem tetszett a Westworld második évada, én azok közé tartoztam, akik látták a hibáit és ennek ellenére is jól szórakoztak rajta. Erre jön a harmadik évad, kecsesen indítanak és felcseszik a vérnyomásom a végére. Kérdés, hogy tudnám- e szeretni ezt a korcs gyereket, minden hibája ellenére is, vagy írjak egy egymondatos bejegyzést róla „szar” címkével és küldjek el mindenkit Barátok Köztöt nézni. Miért? Mert ott legalább van fejlődés, nem viccelek. Ha nem érdekel a dolog fejtegetése, ugorjatok az utolsó bekezdésre és megmondom a verdiktet.
