„Nolan már egyszerűen nem tud hibázni…”, „ilyen filmek miatt született a mozi”, „Nolan újra a csúcson”. Ilyen és ehhez hasonló kritikák árasztották el a filmes médiát, amikor elkezdtek szivárogni az első, szakmai vélemények a Christopher Nolan rendezte háborús eposzról, a Dunkirkről. De tényleg ekkora tiszteletet érdemel a Dunkirk, vagy Nolan nevét egyszerűen már nem érheti negatív kritika a filmrajongók körében?

Túlélni a legnagyobb diadal
1940 májusa, Dunkerque, Franciaország. A francia és a brit expedíciós erőket a tengerbe szorítja a német hadsereg. A parton tehetetlenül várakozó katonákat a német légierő, a Luftwaffe tizedeli. Bár látni a túlpartot, Anglia biztonságot jelentő fehér sziklái most mégis riasztóan távolinak hatnak. A küzdelem már rég nem a győzelemről, hanem a menekülésről és a túlélésről szól. 
Christopher Nolan nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy a szövetségesek egyik legnagyobb vereségéről és a menekítést magába foglaló Dynamo-hadműveletről készít drámai erejű alkotást. Az akkori események erre pedig tökéletesen alkalmasak is. Mivel az ott lévő britek és a franciák nem igazán találkoztak szemtől szembe a németekkel, így a film is meglehetősen különleges atmoszférát kapott. Mintha nem is háborús darabot néznénk, hanem egy mozit arról, hogy egy rakás embert összezárnak egy szűk helyen és valaki lassan elárasztja a helyiséget vízzel; az igazi veszélyforrás szemmel nem érzékelhető. A Dunkirk okosan ragadja meg a levegőből és a tengerből érkező váratlan támadások valódi természetét. A földön, vízen levegőben zajló történet (vagy helyesebb talán eseménysorozatnak hívni) jobbára autentikus és mellőzi a Pearl Harbor-féle hatásvadász kliséket.Világháborús suspense
A légicsaták itt nem arról szólnak, hogy a pilóták Red Bull Air Race bemutatót tartanak, hanem egy igazi macska-egér játékot láthatunk, melyben az óvatos manőverezésé a főszerep. A megtámadott hajókon összegyűlt katonák elkeseredetten kapálóznak, miközben a fuldoklás minden erejüket kiveszi. Aki pedig idegsokkot kap, azt nem érdekli semmi más, csak a saját hazatérése és nem törődik mások épségével. A rendező végig kifinomultan bánik a bezártságérzettel, a klausztrofóbiával és Hans Zimmer tikk-takk órás effektje (zenének azért nem nevezném) is különleges hangulatot áraszt. A dialógusok a helyzet komolyságához illően rövidek és visszafogottak. A színészek mindegyike alázatos alakítást nyújt (főleg Tom Hardy, aki a játékidő nagy részében ismét maszk mögé bújik). Nolan tehát arra fókuszál, hogy egyfajta realista suspense-mozit vigyen a vászonra, ahol az ismeretlentől és a bizonytalanságtól való félelemé a főszerep és ez valljuk be sikerül is neki. Akkor hát mégis mi a baj a Dunkirk-kel és Nolannel?Nolan és a haverok
Amikor Nolant illetve a Dunkirk-et bírálom, akkor hangsúlyozni szeretném, hogy egy kiváló rendező kifejezetten jól sikerült filmjéről beszélek. Nolan egy fantasztikus alkotó, aki afféle main-stream művészfilmesként érvényesül Hollywoodban, nem is akármilyen eredményekkel. Nolan búgócsigája volt az, ami életem talán egyik legnagyobb „azta” pillanatát produkálta az Eredet megtekintésekor, és ámulatba ejtett A sötét lovag-szériával. Nolan neve viszont részben pont elképesztő kvalitásai miatt egybeforrt valamiféle kultikus imádattal és néha még filmértő közönségben is nehéz bármiféle negatívumot megfogalmazni a munkájával kapcsolatban. A Dunkirk pedig hemzseg az ilyen negatívumoktól. Bár számos kiemelkedő pillanattal bír,  a film egésze mégsem bír olyasfajta valódi átütő erővel, mint pl. Mel Gibson A fegyvertelen katonája. Itt nem is elsősorban a Dunkirk vérmentességével van probléma (bár talán a vászon elbírt volna pár cseppel többet is), hanem a háború igazi kaotikumának hiányával. Amikor a katonák a repülő hangját hallva az égre néznek, összehúzzák magukat, földre vetődnek majd felállnak, nem azt érzem, hogy ezt félelemből tennék, hanem azt, hogy Nolan ezt mondta a statisztáknak. Valahogy végig irányítottnak tűnik mindaz, amit látunk. Mel Gibson (bár filmje sok más fogyatékosságot hordoz) ezzel szemben hitelesen adta át nem csupán a háború brutalitását, hanem annak zűrzavarát is.„Isten óvja Britanniát!”
A Dunkirk a játékidő majdnem teljes ideje alatt elkerüli a pátoszosságot, a film végén mégiscsak beúszik Winston Churchill hősbeszéde és vele együtt a kötelező „nagy brit mánia”. Ez sajnos agyon is üti az addig látottak tanulságát. Eddig egyszerű halandó emberek küzdelmét néztük, akiket csak a túlélés éltetett, nem pedig a nagypolitika. A fölösleges heroizmus ezáltal a németeket is arctalan szörnnyé degradálja. Mintha a néző szájába próbálnák rágni, hogy azért mégis a jó öreg szövetségesek nyerték a II. világháborút. Köszönjük Mr Nolan, de erre nem kell emlékeztetni minket, főleg azokat az országokat nem, akik a vesztes oldalon álltak, megtanultuk szépen a törikönyvekből. Ahhoz, hogy valaki hitelesen nyúljon egy történelmi témához, rendkívül érett gondolkodás szükséges, amit csak nagyon nagyon kevesen teljesítenek Hollywoodban. Ennek hiányában maga a rendező még alkothat zseniális filmet és valamilyen módon közelebb hozhat a nézőkhöz egy letűnt korszakot vagy pillanatot. Bár Mel Gibson is hajlamos volt a pátoszosság hibájába esni A fegyvertelen katonában és több ponton is megmásította az eredeti történetet, műve mégis maradandóbban és velőtrázóbban adja át a háború embertelenségét, mint sok más hasonló témájú mozi. Nolan-kultusz
A Dunkirk végérvényesen bebizonyította, hogy Nolan bármihez is fog, azt csakis kultikus imádat veheti körül. A kritikusok szinte egymást hergelve igyekeztek ízekre dicsérni a filmet és nem is leplezték már-már bántó elfogultságukat. A félő persze az, hogy az idő előrehaladtával még Nolan is eljuthat egy alkotói szakaszba, amikor visszaél ezzel az őrületes rajongással és olyat is megpróbál lenyomni a nézők torkán, amit egyébként nem venne be a gyomruk. Nolan mára olyan brand lett, mint a Star Wars; aki bírálni merészeli, az bizony milliókat haragít magára. A Dunkirk egy korrekt, jól elkészített háborús film és nem több! Talán a szíve legmélyén maga Nolan is érzi, hogy nem ezzel a rendezésével kéne megváltania a világot. Az említett imádatot és a már belengetett Oscar-esőt Mel Gibson sokkal-sokkal jobban megérdemelte volna, persze többen élnek fenntartással az egykor részegen zsidózó botrányhőssel kapcsolatban. Őszintén drukkolok, hogy mindkét rendező még sok-sok kitűnő filmmel örvendeztessen meg minket, de Nolan a háborús műfaj után inkább térjen vissza ahhoz, amihez igazán ért; az elgondolkoztatáshoz. Forogjon csak tovább az a búgócsiga!