Csak még egy, utolsó meló?
Tudom-tudom, mostanság egy másik Naughty Dog játék a menő…de talán éppen emiatt ötlött fel bennem a gondolat (nem), hogy végigvigyem a stúdió eggyel korábbi atombombáját, Nathan Drake legújabb utolsó kalandját, az Uncharted 4-et. Aki nem ismerné annak itt egy rövid áttekintés: Az Uncharted széria egy nagyszájú, ámde valahogy mégis szerencsétlen szerencse- és kincsvadász (ő volna Nathan) kalandjait követi végig amint mindenféle izgalmas és legendákból ismert, nagy kincseket rejtő helyeket kutat fel. Mindezt látványos akció, izzasztó ügyességi szekciók és remek történet mellett.
Szerintem senki nem lepődött meg mikor a PS4 megjelenése után a Naughty Dog elővette a modernkori Indiana Jones-t amolyan „még egy meló” jelleggel annak érdekében, hogy az anyacég legfrissebb konzolján is megmutassa magát. Sem a Naughty Dog, sem a Sony nem sajnált szinte semmit a hype vonat beindításához (gondoljunk csak a Nathan Drake Collection-re, ami kb. csak az új játék késése miatt lett kiadva) és ennek megfelelően szinte minden valamire való gamer megemelkedett pulzusszámmal várta a 2016 tavaszi megjelenést. De vajon megérte-e az egész, vagy csak rókabőr lehúzás az egész? Szerintem nincs ember aki ne tudná a választ a kérdésre, de csapjunk bele.
Az Uncharted 4 egy szép hosszú bevezetővel indít. Előbb egy vihar által korbácsolt tengeren próbálunk meg elkerülni egy rakás támadót, majd vágás és kicsi Nate néz velünk szembe, aki bajkeverő bátyja (ki?), Sam unszolására kilóg az árvaházból, ahol napjait tengeti. Aztán ismét snitt és már egy kicsit idősebb Nate-et irányítva bunyózunk egy lepukkant latin-amerikai sitten, majd nem sokkal később egy őr kalauzol el minket az építmény egyik romos részébe. Szép lassan felsejlik a kép, hősünk ismét egy elveszett kincset hajkurász, ezúttal Henry Avery elveszettnek hitt zsákmányát. Nem sokkal később kiderül, hogy társai is vannak, a testvére és egy Rafe nevű fickó. Naná, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene és kijutásuk a börtönből nem épp békésre sikerül. Ennek eredményeképp pedig Sam-et kénytelenek hátrahagyni miután megsérül. Lényegében ez az előzménye annak, amit a játékokban láthattunk.
És ez az a játéktörténelmi elem, amit már mind ismerünk: Nate a világ egyik legsikeresebbe kincsvadászává válik, melynek során nem kevés „Izgalmas” helyzetbe keveredik. Megtalálja kb az összes elveszettnek hitt legendás települést, El Doradót, Shambalát, Ubart stb stb. Persze ezt csak akkor tudod, ha játszottál a játékokkal, ugyanis az Uncharted 4 nem fogja ezt a szádba rágni. Éppen ezért azoknak is élvezehtő, akik nem játszottak az eredeti trilógiával. A következő fejezetében már egy teljesen más Nate-et látunk. Roncsmentő búvárként melózik, papírmunkát végez és sehol egy robbanás. Sőt, még a házassága is sínre került. Aztán jön…ne egy újabb nap a mókuskerékben, ha nem tűnne fel Sam. Na persze nem a sírból mászott elő, nagyon nem. Kiderül, hogy sosem halt bele a sérülésbe és az elmúlt 15 évet ugyanazon panamai börtönben töltötte, ahonnan csak nemrégiben szabadult ki, hála egy drogbárónak…aki persze vár cserébe némi kompenzációt: Henry Avery elveszett kincsét.
Történelmi érdekesség:
Henry Avery (más források szerint Every, vagy John Avery) minden idők egyik legsikeresebb kalózkapitánya volt. Az egyszerű matrózból lázadás útján vezetővé váló Avery mindössze két évig dolgozott a „szakmában”, de ennyi idő alatt is sikerült igen komoly zsákmányt összegyűjtenie. Ezek közül is talán a legfontosabb, de mindenképp a legnagyobb vihart kavaró a Mogul Birodalom uralkodójának Mekkába küldött, kincsekkel telerakott flottájának elfoglalása volt öt híres társával együtt. Természetesen egy uralkodó kifosztása nem maradhat megtorlatlanul, ráadásul a gazdasági befolyását az indiai területeken kiterjeszteni vágyó Brit Birodalomnak sem tett jót az akció, így a történelem első és talán legnagyobb hajtóvadászatát hirdették meg, hatalmas várdíjjal Avery (és minden résztvevő kalóz) fejére. Henry és bandája eleinte Nassau-n próbálta meghúzni magát,ám amikor ez nem jött össze többségük továbbállt és ezen a ponton eltűntek az őket üldözők és a történészek elől is. A hajsza nem hagyott alább, az emberek pedig a legkacifántosabb dolgokat találták ki Avery sorsáról. Egyesek szerint túl veszélyes volt megtartania a kincseket, így egyszerűen csak megszabadult tőlük és szegénységben halt meg. Mások szerint viszont fogta a zsákmányt s arra használta, hogy egy szabad, demokráciára épülő kalózutópiát építsen fel Madagaszkár környékén. A játék is az utóbbi vonalat követi.
És így jutunk el az egész „csak még egy meló” jellegű sztorihoz, mely kvázi keretbe foglalja Nathan karrierjét, hiszen az első nagy kincs amit nem sikerült megtalálnia lesz az utolsó amit megtalál, ha azt akarja, hogy frissen feléledt testvére életben maradjon. Első blikkre nem tűnik nagy eresztésnek a koncepció? Ha ezt gondolod nagyobbat nem is tévedhetnél. Az Uncharted széria és úgy általánosságban a Naughty Dog játékok legnagyobb erőssége mindig a történetmesélés és a karakterépítés volt, jelen esetben pedig abszolút a maximumra pörgették a témát. Sokan még mindig merik azt állítani, hogy megírni egy videojáték történetét és/vagy karaktereit nem ér fel akkora művészeti értékkel, mint megalkotni egy film forgatókönyvét, egy könyvet, vagy egy képregényt. Ezeknek az embereknek szeretném az asztalra emelni a Uncharted 4-et és ha az sem változtatja meg a véleményüket, akkor a hiba biztosan az ottani masinában van.
A Drake tesók párosán kívül találkozunk egyéb, régi és új karakterrel is természetesen. A szereplők mindegyike mérnöki pontossággal lett megalkotva. Egyediek, hihetőek és motivációik is valósak. Nem múlhat el Uncharted rész Sully nélkül, aki még mindig talán a legviccesebb alakja a társulatnak a folyamatos zsörtölődésével. Visszatér Elena is, aki szerencsére ezúttal már nem egy Resident Evil 4-féle Ashely hasonmásversenyre készül és végre tud magára is vigyázni. Itt van nekünk persze Sam is, aki olyan mintha Nathan testesebb, dohányos, és még vakmerőbb változata lenne. Rajtuk kívül megismerhetjük a már említett Rafe Adler-t is, egy mérhetetlenül tenyérbemászó, elkényeztetett, úri ficsúrt, aki csak azért keresi a kincseket, hogy a gazdagság mellett még a hírnév is az övé legyen. Új szereplő Nadine Ross, a Shoreline fegyveres biztonsági vállalat vezetője, akiket Rafe úrfi megbízott, hogy segítsenek neki felhajtani Avery kincsét. És nagyjából ennyi az igazán fontos karakter. Ahogy a Naughty Dog-nál lenni szokott, inkább a minőség mintsem a mennyiség dominál.
A 24 fejezetre osztható kaland során egy csomó helyszínen megfordulunk majd, így a már említett panamai börtön mellett meglátogatunk egy illegális aukciót az olasz partoknál álló meseszép villában, elutazunk a skót felföldre, bejárjuk Madagaszkár több pontját és persze ebben az epizódban sem maradhat el egy legendás helyszín, aminek nevét nem lövöm le. Mindegyik területen több fejezetnyi időt tölthetünk el a kincs után kutatva és az összes helyszín rendkívül hangulatos, melyeket ugyanolyan aprólékos gonddal alkottak meg, mint a szereplőket és a történetet. Minden egyes elem ki van számítva, minden egyes pályán. Szinte bármely sarkon találhatunk valami izgalmasat, rejtett poént, eldugott kincset, stb. Látszik, hogy a a Naughty Dog átgondoltan alkotta meg a pályákat. Nemrégiben írtam a The Last of Us cikkben, hogy hiába nagyon menő dolog manapság az open-world, az ilyen fix pályákkal operáló játékok sokkal jobban tudják adagolni az inputot és sokkal stabilabb élményt tudnak nyújtani. Abszolút igaz ez az Uncharted 4-re is, ahol egyébként a pályák kissé kinyíltak a korábbi részekhez képest. Persze ettől még továbbra is csak egy irányban tudunk előrehaladni, de néha az a hamis érzetünk támad, hogy ez nem így van.
Ráadásul az elénk tárt világ gyönyörű. De komolyan. A grafika még a mai napig képes megdobogtatni az egyszeri játékos szívét. Az Uncharted 4-et már egyértelműen úgy fejlesztették, hogy kihasználja majd a cirka fél évvel utána megjelenő PS4 Pro adottságait, mindezt úgy, hogy egy átlagos Fat gépen, mint az enyém is csodálatosan nézzen ki és röccenésmentesen fusson és maximális élményt nyújtson. A kaliforniai stúdió belső fejlesztésű motorja eszméletlen részletességű látványt képes elénk tárni. Nem igazán, vagy csak nagyon kevés olyan mellékes tereptárgyat tudnék mondani, ami nincsen teljesen kidolgozva és művészien beleillesztve a világba. Ebben a játékban hiába is keresel egyszerűen odahányt textúrákat. A fény-árnyék játékok élethűnek hatnak, a színek vibrálnak, különösen ha HDR beállításokkal kombináljuk, az effektek szájtátósak, az eléd táruló, néha teljes egészében belátható táj pedig gyönyörű. Mindezt ráadásul úgy, hogy tényleg nulla megakadás vagy épp töltőképernyő mellett élvezheted. Ez az optimalizálás csúcsa.
A látványba fektetett munkát pedig a karaktermodellek kidolgozottsága és a motion capture élethűsége koronázza meg. A játék közben minden egyes mozdulat hitelesnek hat, még Nate látványosabb megmozdulásai is, mint a nagy szakadékok fölötti lengedezés, vagy a megmászhatatlannak tűnő falakon kapaszkodás sem megy át teljesen az „ugyan már” kategóriába. Ez nem is meglepő, hiszen kb. a legutolsó mozdulatot is valódi emberek által végrehajtott felvételekből digitalizáltak be. Éppen ezért olyan élethűek az arcok is, amilyenek. Komolyan mondom, az emberek akár ki is léphetnének a képernyőről és nem csak az átvezetők közben. Meg merem kockáztatni, hogy az A Thief’s End a mai napig viszi a prímet ilyen téren. De, hogy az élvonalban van, az tuti. A technológiai megoldás mellett pedig ebben nagy érdeme van a karaktereket megalkotó színészeknek is, akik már réges-rég nem csak hangot kölcsönöznek. Az ipar olyan nagyágyúi mellett, mint Nolan North (Nate) és Troy Baker (Sam), mindenki más is kivételes munkát végzett.
Persze mindez teljesen hiába lenne, ha a játékmenet nem állná meg a helyét. Szerintem 2020 derekán már szinte mindenki tudja mit lehet várni az Uncharted sorozattól. Nem ajánl sokkal kevesebbet a negyedik rész sem. Adrenalinpumpáló, végeláthatatlan akció, egyetlen perc üresjárat nélkül. Akár az ellenfelek (ezúttal főként a Shoreline katonái) tömegein lövöldözzük, vagy épp verekedjük át magunkat, akár az agytornáztató puzzle részeken igyekszünk átjutni, tenyerünk végig izzadni fog, a hangulat pedig egy pillanatra sem lankad. Mindezt pedig szinte a kezünk alá teszi a program. Félreértés ne essék, kihívás az van bőven. Viszont a játékmenetet szinte sehol nem érezzük frusztrálónak. A lövöldözős részek, a verekedés és az ugrabugra is könnyen átlátható, kezelhető, mégis izgalmas. Hasonlót talán csak a szintén PS-exkluzív Spider-Man játékban tapasztaltam.
De akkor miért a „szinte” szócska? Sajnos két apró negatívum megmaradt az előző részekből. Egyrészről az irányítás, de főleg a kamerakezelés néha rendesen meg tud trükközni minket. A másik pedig az, hogy a játék nagyon ki akar minket nyírni. Néha már-már irreálisan nehéz helyzetekbe szorít minket. Szerencsére mindkettő sokat „konszolidálódott” a korábbi részekhez képest, de egyszer-egyszer azért beleszaladunk egy-két felmordulást gerjesztő jelenetbe. Ezt azonban bőven kompenzálják az egymás után érkező szájtátós jelenetek. Legyen szó hajtépő autós üldözésről, ellenségek hordái elől történő menekülésről, vagy egy összedőlő harangtoronnyal együtt való zuhanásról, szinte folyamatosan olyanokat fogunk ordibálni, hogy „azta”, vagy „nahát”…vagy ezek kevésbé nyomdafestéket tűrő változatai. Egyszerűen már-már hihetetlenbe hajlik, hogy a Naughty Dog milyen jeleneteket tud megkomponálni. Az ezeket aláfestő zene pedig szintén zseniális.
A trendekkel ismét csak szembeszállva, ebben a játékban nincsenek szerepjátékos elemek, nem fogod fejleszteni semmilyen képességedet, sem a fegyvereidet. Cserébe viszont van egy csomó dolog amik hatására nem is fogjuk hiányolni ezeket. A verekedés is elég buli, de azért Nathan mégsem egy harcművész és szerencsére simán lenyúlhatjuk ellenfeleik fegyvereit egy kis puffogtatáshoz. Ezekből amúgy a sorozaton belül soha eddig nem látott számú és típusú van, így mindenki megtalálja a neki tetszőt. Ezeket használva többnyire fedezékből kikukucskálva fogunk operálni, mert bizony Nate szerencséje hamar elfogy és telibe kapja egy lövedék (lsd. itt). Már a játék korai pontján kapni fogunk egy csáklyával ellátott kötelet, amivel nagyobb távolságokat is áthidalhatunk, vagy épp magunkhoz húzhatunk elérhetetlen tárgyakat. Illetve ebben a részben végre megjelenik a lopakodás is. A magas aljnövényzetben és a tereptárgyak mögött elbújva akár szépen csendben is kiiktathatjuk ellenfeleinket, ami legalább olyan izgalmas, mint fegyvert ropogtatva végigmenni a pályán.
Az Uncharted 4 még sok évvel a megjelenése után is a videojátékgyártás csúcsának tekinthető és azt is tökéletes pontossággal reprezentálja, hogy miért a Sony vitte el a trófeát ebben a generációban. Mert a stúdiói rendre páratlan élménnyel örvendeztetik meg a játékosokat. Mert olyan zseniálisan kidolgozott, művészien megalkotott, mérnöki pontossággal összerakott játékokat kínálnak, mint jelen cikk alanya is. Olyan játékokat, amik nem félnek szembemenni az uralkodó trendekkel és saját vonalat képviselni.
Ez a játék mindenkinek kötelező alkotás aki szeretne egy olyan játékélménnyel találkozni, amit újra és újra elő akar és fog is venni és soha nem unja meg azt. Sokan úgy gondolják, hogy a Naughty Dog legnagyobb alkotása a The Last of Us, de szerintem az a cím is csak állva jelenthet az A Thief’s End-nek. Nagyon remélem, hogy a közelgő PlayStation 5 megjelenése arra ösztönzi a Naughty Dog-ot, hogy újra elővegye a szériát és újabb, még ennél is ütősebb epizóddal örvendeztessen meg minket. Hiszen jól tudjuk, egy szerencsevadásznál mindig van még egy utolsó meló, aztán még egy és még egy.
